- Íme, az újjáépített civilizáció! - jelentette ki Harley.
- Innen is, onnan is. Miután meglett a zombiizmus ellenszere, segítségével újra lakhatóvá tettük ezt a lakótelepet, majd elbarikádoztuk, sokat utaztunk és elterjesztettük hírét, és azóta laknak itt legalább százan.
- Száz ember? - kérdeztem.
Nevetségesnek tűnt az, az idő, amikor még azt hittük, hárman élünk a bolygón. Mellesleg az is kiderült, hogy Bradley is túlélte valahogy.
- Igen, száz ember, meg kicsit messzebb egy csomó haszonállat is. Hogy meglegyen a napi fehérjeadag.
- Amiatt hálás köszönet – felelte Harley,- Átmeneti immunitást biztosított, gyógyította a meglévő harapásokat, a kész zombikat viszont megölte. Nem lett belőlük újra ember, de talán jobb is így.
- Miért beszélsz múlt időben?
- Mert az ellenszer is múlt idő.
- Ne emészd magad! Nem a te hibád! - nyugtatott Harley, miután észrevette a gyötrelmet az arcomon,- A képlet jó volt, csak a hozzávalók ritkák. Amiket találtunk, azokból csináltunk egy nagy adagot, 2104 végére lett kész. Most viszont már 2107 van és elfogyott.
- Remény mindig van, elvégre ez a kis elbarikádozott lakótelep az embereké. De az tény, hogy a világ már sose lesz olyan, mint volt. De ez nem jelenti azt, hogy odavesztünk. Tudod, olyan a világ, mint egy cserépedény. Ha eltöröd, már sose lesz belőle ugyanaz a cserépedény, de lehet valami más jó… mondjuk egy mozaik!
- De most azon dolgozunk, hogy kiterjesszük a lakótelepet. Vagy akár bejárhatóvá tegyük a metróaluljárókat. Egyelőre le vannak zárva, ott a legveszélyesebb.
- Gondolom, a zombik szeretik a sötét, földalatti helyeket.
- Pontosan!
- Igen, persze – mondtam, majd megálltam kint.
- Szia! - köszöntött rám,- Látom, meggyógyultál.
Ha ez egy vicc lett volna, akkor elég morbid. Nem válaszoltam semmit.
- Majd megnézed az öklömet, ahogy az arcod felé száguld! - szólt közbe Harley, aki éppen végzett a mellékhelyiségben.
- Na, takarodj innen! - hessegette a lány.
- Oké, na, itt se vagyok! Én csak próbáltam kedves lenni.
- Jó, tudjuk.
- Ő Kyle, a helyi szoknyavadász – magyarázta,- Inkább maradj távol tőle, csak a baj van vele, különösen, ha van benned valami feltűnő. Benned például biztos csak azt a Frankenstein-csaj dolgot találja jó kalandnak, ahogyan volt Gwen esetében a gótcsaj dolog. Szegény akkor még csak 14 éves volt.
- Igen, Gwen – felelte Harley,- Elizabeth lánya.
- Szerinted adhatna nekem kölcsön pár ruhát?
- Konkrétan ő vigyáz a te ruháidra – nevetett Harley,- Ha gondolod, átnézhetünk hozzá, elvégre nappal alszik. Izzy szerint vámpír.
- Helló, Gwen! - köszöntötte Harley,- Gondoltam, benézünk hozzád. Remélem, nem gond.
- Dehogy, kerüljetek csak beljebb!
- Üdv szerény hajlékomban! - mondta Gwen.
- Köszönöm. Amúgy Bradley a mostohaapád?
- Tulajdonképpen igen. És anyámmal van egy másfél éves gyereke, aki a húgom, és kis túlzással a te húgod is, így tesók vagyunk.
- Amúgy kérsz valamit? - ajánlotta az új testvérkém,- Van gyümölcsöm, meg chipsem, meg talán össze is tudok dobni valamit. Biztos éhes lehetsz, miután ennyi éven keresztül halott voltál. Esetleg egy kávét?
- Kávét éjszaka? - kérdezte Harley,- Ez nem egészséges!
- Akkor megvan az éjjeli őrszemünk a következő felderítésre. – mondta Harley, majd egy nagyot ásított,- Én viszont fáradt vagyok és büdös, úgyhogy ha nem gond, magatokra hagylak titeket.
- Jó, persze, nem tartalak távol a szépítő alvásodtól – nevetett Gwen,- Szükséged lesz rá.
- Kösz.
- Szóval, mi szél hozott erre, Victoria?
- Harley azt mondta, nálad vannak a ruháim.
- Ja, igen, három éve nálam vannak, de visszaadom őket rögtön.
- Neked nem kellenek?
- Átszabni?
- Rám nagyok.
- De nem vagyok kövér. – vágtam rá sértődötten.
Kicsit zavarba jöttem, és elpirultam, de követtem Gwent a ruhásszekrényhez, ahol ezernyi kincset rejtegetett.
- Köszi – mondtam,- Hol találtad ezt a sok cuccot?
- Egyszer bemenekültem a zombik elől egy alternatív cuccokat árusító üzletbe, szerelmes lettem, és addig jártam vissza, míg ki nem ürítettem.
- Harley utálta, ha mindenfélét összegyűjtök. Nálam többnyire könyvek voltak.
- Nagyon szép mű, felhívja az ember figyelmét az emberi elme sötét oldalaira. Talán az embereknek komolyabban kellett volna venni. Nem lett volna akkor zombi apokalipszis.
- És nem lettél volna te se.
- Milyen érzés meghalni? - szakította félbe Gwen gondolataimat.
- Öt évvel ezelőtt bordán lőtted magad, most pedig feltámasztottak, és ismét élsz és virulsz. Kíváncsi vagyok, mi történt a kettő között.
Most mit mondhattam volna? Számoltam volna be a megőrjítő sötétségről, az érzékek teljes hiányáról? Nem hinném, hogy mások halála így működik, és amúgy se akartam beszélni róla.
- Ne már, most meg kell várnom, hogy meghaljak, hogy megtudjam, milyen?- akadt ki Gwen.
- Sajnálom, de ezt tényleg jobb, ha nem tudja az ember. Az élet és a halál az univerzum nagy titkának kell, hogy legyen.
Szerencsére végül találtunk más témát, amiről késő délelőttig el tudtunk beszélgetni. Utána Gwen úgy döntött, már neki is eljött a lefekvés ideje, én pedig elhagytam a felhőkarcolót és kiléptem az utcára, már ha nevezhető ez a hely utcának.
Hosszú szőkésbarna haja volt, és egy idősebb férfival vitatkozott. Úgy tűnik, Mike-ot is utolérte minden lányos apuka rémálma. Én viszont úgy döntöttem, inkább kimaradok a személyes vitából, és gyorsan elosonok. Amúgy se sok kedvem volt Mike-kal találkozni. Még mindig féltem tőle.
- Victoria? - kérdezte.
- Mi az ördög? - kérdezte.
- Mi az ördög? - ismételte.