- Ébresztő, Csipkerózsika! - mondta Vince, én pedig átkaroltam a felsőtestét, és visszacsókoltam.
Szóval ilyen érzés a szerelmed mellett ébredni. Nagyszerű volt, és bármit feláldoztam volna érte.
- Ne aggódj, nem történt semmi. De amúgy felébredtünk volna.
- Te még arra se ébredtél fel, hogy oldalba löktelek! - vitatkoztam.
- Kényelmes takaróm volt.
- Zeinebnél van az összes kaja – vágta rá Vince bocsánatkérően,- Szerintem öltözzünk fel, és keressük fel a többieket!
- Oké – mondtam, bár még szívesen maradtam volna Vince-szel abban a helyzetben.
- Ez… használható? - kérdeztem meglepődve.
Az apokalipszis után megszűntek a telefontársaságok, így a telefonok gyakorlatilag színesfémnek voltak jók, ha nem számítjuk a milliónyi nekem feleslegesnek tűnő egyéb funkciót.
- Akkor hagyományos úton kell megkeresni őket – állapítottam meg, de a keresgélés nem tartott sokáig.
- Jaj, Vince! – sírta,- Úgy aggódtam! Hol voltál?
Én persze nem érdekeltem. Én nem tudok meghalni.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem Vince eltűnése volt az egyetlen, vagy akár a legfőbb probléma. Ő előkerült, így Harley-nak egy idő után meg kellett volna nyugodnia, vagy legalább kevésbé hevesen sírnia. Ez valami komolyabb lehetett.
- Kicsiszívem, mi a baj? - kérdezte Vince az arcát a mellkasába temető lányt.
Én is ekkor vettem észre az egyiptomi nő hiányát. Mike ott volt, tőlünk pár méterre állt meg lehorgasztott fejjel. De hol volt Zeinab? Vele történhetett valami. Valami szörnyűséges.
- Hol van Zeinab? - kérdezte Vince.
Neki, Mike-nak, egyes szám első személyben. Meglepett, hogy egyáltalán képes volt rá. Igaz, engem már lelőtt egyszer, de az más volt. Engem utált, Zeinab pedig a felesége volt.
- Mi a helyzet, fiam? - kérdeztem,- Veled már senki se foglalkozik?
- Hát, velem se – mondtam szomorúan,- De tudod mit? Foglalkozhatnánk egymással!
A kutya erre elkezdett vidáman ugrálni fel-alá, én pedig úgy döntöttem, játszom vele egy kicsit.
- Szia, Victoria! - köszönt rám.
- Szia, Izzy!
- Teljesen maga alatt van – felelte Izzy,- Jobban, mint amikor anya halt meg. Még a betegeivel se foglalkozik, mégis ott van egész nap a rendelőjében!
- Értem. És Isiah?
- Na, vajon kinek a nyakába varrja folyton! - mondta erre Izzy szemrehányóan.
- Szerintem mondjuk Zeinab volt neki az igazi – morgolódott tovább Izzy, bár látszódott, hogy neki is hiányzott pótanyja.
Ezt követően sétáltunk egy darabig, némán, egymás mellett haladva. A csendes menetet végül az szakította meg, mellesleg elég gyorsan, hogy le kellett ülnöm.
- Igen, remekül – feleltem,- Csak… le kellett ülnöm.
- Elég sápadt is vagy. Nincs szükséged orvosra?
- Izzy, én mindig elég sápadt vagyok! – förmedtem rá.
Egyértelműen aggódott értem. Lehet, hogy valami tényleg nem volt velem rendben.
- Jó, kicsit émelygek – kezdtem magyarázkodni,- Szerintem a csirke miatt volt, amit tegnap ettem. Biztos romlott volt.
- De Victoria, te utálod a csirkét!
- Hát, te tudod – vágta rá Izzy,- De ugye nem hánytál?
- Nem – feleltem, majd gyorsan meggondoltam magam: - De!
- Victoria, jól vagy? - kérdezte Izzy.
- Találd ki!
- Biztos, csak egy kis ételmérgezés – válaszoltam, majd magamra erőltettem egy mosolyt,- Csak hazamegyek ledőlni, és holnap jobban leszek.
- Biztos?
- Biztos.