- Már úgysem lehetünk messze. Itt sokkal könnyebben mozgunk a lovak nélkül – magyarázta.
- Nagyon remélem, hogy a történetek arról, hogy az erdei tündérek errefele élnek, csak legendák. Nem szívesen találkoznék velük – jegyezte meg Aiman, majd halvány mosoly derengett az arcán, mintha egy régi emlék jutott volna az eszébe.
- Miért? Mi bajod az erdei tündérekkel?
- Az a bajom velük, hogy ők nem olyanok, mint a mesékben lévő tündérek. Az erdeiek sokkal inkább szeretik a fegyvereiket használni, mint néhány ostoba bűbájt.
- Remek. Pedig már azt hittem könnyen megússzuk a dolgot.
- Mit kerestek itt? – a női hang felülről jött, majd lassan egy szőke hajú tündér szállt le, hogy jobban megszemlélhesse őket.
- Nem hittem volna, hogy az utolsó akciójuk után, lesz bátorságuk az embereknek idejönniük – mondta egy másik nő egy fának támaszkodva.
- Vagy úgy. És mi szükségetek van rá? – kérdezte a szőke, miközben ellebegett előttük.
- Gyógyszernek kell, a herceg beteg és...
- És mi lesz, ha úgy döntünk, nem segítünk nektek? – kérdezte a másik fekete hajú.
- Hát... akkor nem lesz trónörökös, és ki tudja ki lesz azután a király...
- Mondd meg nekem, édesem, szerinted itt, ezen az Isten háta mögötti helyen melyikünket érdekli, hogy jelenleg ki van a trónon? - kérdezte a szőke, miközben végigsimított a férfi arcán.
- Hagyd békén őket, Dorian! Semmi közük az egészhez! – kiáltott rá a szőke hajú tündér.
- Megölték Rosalie-t. Sose fogom ezt elfelejteni – válaszolta, majd még erősebben szorította a férfit a fához.
- Ezek nem ugyanazok az emberek! Jurak szerelmére, több évtizede történt! Túl kell lépned...
- Engedj be! – utasította az idős fekete hajú a szőkét, mire ő gyanakvóan méregette a két idegent, de az öreg tovább erősködött. – Azt mondtam, engedj be!
- Elnézést kérek ezért a fogadtatásért, nem így kellett volna történnie. Crest vagyok, afféle vezető.
- Ki volt az a fickó, aki nekem rontott? - kérdezte Aloysius, aki még csak most kezdett magához térni a korábbi események miatti döbbenetből.
- Dorian. Ne hibáztassátok őt emiatt. Meghalt a lánya, és megrögzötten hiszi, hogy az emberek ölték meg.
- Ez szörnyű – mondta Aiman.
- Valóban. De azok más idők voltak. Sokan meghaltak akkor – magyarázta szomorúan.
- Az emberek még mindig abban a hitben élnek, hogy fára épült kis kunyhókban éljük mindennapjainkat – mondta, majd felkacagott. – Valójában mi itt élünk, a föld alatt. Sokkal kényelmesebb, és nem kell állandóan attól félnünk, hogy lezuhanunk vagy ehhez hasonlók. – Mikor befejezte, egy hatalmas ajtó előtt megállt és benyitott.
- Ne aggódjatok! Ők a vendégeim – mosolygott a vezetőjük, és ezután mindenki folytatta tovább tevékenységét, de az idegenek érezték, hogy titokban mindenki őket figyeli.
- Tudom, miért vannak itt – kezdte, miközben lekapott egy kis üvegcsét, beleszagolt, majd fintorogva visszatette a helyére.
- Honnan tudja? – kérdezte Aloysius.
- Ahonnan maguk tudják, hogy itt kell lenniük – válaszolta, majd becsukta a szekrényt, és egy másikhoz lépett.
- Nem értem.
- Az a fiatal varázsló... ő teremtett mentális kapcsolatot velünk – kezdte, majd vidáman levett egy hosszúkás üveget, amiben átlátszó, sűrű folyadék volt.
- Hozzám képest az – válaszolta, majd a kezébe nyomta az üvegcsét. – Ez az, amire szükségük van. Akár most is útnak indulhatnának, de ragaszkodom hozzá, hogy legalább a ma éjjelt itt töltsék. Hosszú utat tettetek meg ezidáig, és még a fele visszavan. Egy kis pihenés nem árt – még mielőtt válaszolhattak volna hozzátette: – Megkérem Delphine-t hogy mutassa meg a szobájukat.
Miközben a folyosón mentek, sok tündérrel találkoztak és szinte mindegyikük gonosz pillantásokat vetett az idegenekre.
- Miért utáljátok ennyire az embereket? - kérdezte Aiman - Ha jól tudom, régen nem így volt a helyzet.
Delphine egy nagy sóhajtás kíséretében válaszolt:
- Mikor legutóbb embereket engedtünk ide, akkor három társunk meghalt – válaszolta. – Talán így megértik, hogy miért nem bízunk az idegenekben.
Nem sokkal később egy ajtónál álltak meg.
- Ez a szobátok. Mellette van a fürdőszoba. Jó éjszakát – mondta, majd elment.
- Úgy tűnik, egy ágyban kell aludnunk – mondta Aloysius.
- Ha hozzám mersz érni az éjszaka... majd kialakítunk valami határvonalat vagy valamit, és ha a térfelemre tévedsz, akkor ne tudd meg, mit teszek veled.
- Ha eddig nem tudtad volna, házas ember vagyok – válaszolta Aloysius, majd mindketten nevetni kezdtek.
- Elmegyek fürödni – mondta végül Aiman. – Aztán nehogy leskelődj, Házas Ember.
- Ennyit a térfelemről – motyogta magában, majd az ágyhoz sétált és megrázta a férfit. – Gurulj odébb, én is aludni akarok.
Aloysius kinyitott a szemét, majd összezavarodva megszólalt:
- Mi? Ne haragudj! – mondta majd odébb mászott, a nő pedig bebújt az ágyba.
- Miért csókoltál meg?
- Mikor? – kérdezte álmosan.
- Amikor a kitaszítottaknál voltunk. Emlékszel?
- Csak fáradt voltam. És ijedt – mondta, majd a másik oldalára fordult.
- Szóval a fáradtsággal és félelemmel mindent meglehet magyarázni.
- Csalódott vagy? – kérdezte a férfi, majd visszafordult, így újra szembenézhetett a lánnyal.
- Egyáltalán nem, Házas Ember – mondta és a házas szót külön kihangsúlyozta –, de szerintem nem ez a magyarázhatod.
- Hogy érted ezt? – lepődött meg a férfi.
- Varázsló vagyok – válaszolta Aiman.
- Ezzel mire akarsz célozni? – mondta, majd felült az ágyon.
- Varázsló vagyok – ismételte meg higgadtan – és niwa, azaz akaratom ellenére át tudom érezni mások érzelmeit, és ezt vissza is tudom adni az illetőnek. Amikor az erdőben meséltél magadról, akkor túl sok vidám energiát szívtam föl, és amikor a kitaszítottaknál voltam, akkor túlságosan is legyengültem, hogy visszatartsam azt, hogy visszasugározzam beléd... – Nem tudta befejezni, amit akart mondani, mert a férfi puha ajkait érezte a száján. – Tartok tőle, hogy most is ez történik.
- Nem számít – válaszolta a férfi, de nem hagyta abba.
Az éjszaka folyamán nem volt szükségük határvonalakra.