- Segíthetek valamiben?
- Nem szeretem, ha hülyének néznek – válaszolta dühösen.
- Tessék? – kérdeztem meghökkenve.
- Ne játssza itt az értetlent! Pontosan tudja, miről beszélek!
- Megtudhatnám, miről beszél? Ki maga és mit keres itt?
- A feleségét? Aderyn-re gondol? – össze voltam zavarodva.
- Igen, rá. Ki másra? Mit gondoltak meddig tudják ezt titokban tartani? – a szavai hideg zuhanyként értek.
- Maga a férje? Én nem... – zavarodottságomban alig tudtam értelmes szavakat kinyögni – nem tudtam, hogy házas.
- Valóban? Akkor épp ideje volt, hogy valaki felvilágosítsa magát – mondta keserűen. – További szép napot – minden további szó nélkül elment, engem pedig otthagyott az ajtóban állva összezavarodottan.
- Szia! Megkaptam az üzeneted. Mi olyan sürgős? – kérdezte vidáman, majd miután meglátta az arckifejezésemet komolyan folytatta. – Valami baj van?
- Igen. Találkoztam ma valakivel. Egy velem egyforma magas, vörös hajú hapsit nem ismersz véletlenül? – Amint feltettem a kérdést, idegesen csak ennyit válaszolt:
- Meg tudom magyarázni – kezdte, de én félbe szakítottam.
- Ennyi? Ennyit tudsz csak mondani? Önző, alattomos nő vagy, és már azt sem tudom ki az, aki velem szemben áll. Soha többet nem akarlak látni – az utolsó szavakat szinte suttogva mondtam. Ha mondott utána még valami mást is, már nem figyeltem. Elvesztem a saját csalódottságom és dühöm keverékében. Azt sem vettem észre, amikor elment. Egyedül maradtam.