- Nem kellett volna megölnöd. A legjobb barátnőm volt – mondta egy női hang zaklatottan.
- Áruló volt – válaszolta egy férfihang, Aloysius azonnal felismerte Griffon hangját. – Nekem is fáj, de muszáj volt - szomorúság volt a hangjában.
Aloysius sokáig gondolkodott, hogy ki menjen-e, de úgy gondolta, hogy tovább hallgatózik, hátha többet megtud. Hosszú csönd után a nő szólalt meg először:
- Most nem tudok ezzel foglalkozni, rengeteg dolgom van.
- Nav hallgatna rám. Kár, hogy nem tudok beszélni vele, hiszen megölted – Erre a mondatra a férfi érezhetően idegesebb lett.
- Nem őt öltem meg, hanem egy árulót, és ne mondd azt, hogy az egész az én hibám. Ha megbocsátanál, más dolgokkal kell foglalkoznom – mondta, majd egy ajtónyitást lehetett hallani. – Később találkozunk.
- Már megint ilyen vagy – mondta az ajtóból visszafordulva. – Nem szeretem ezt az énedet.
Aloysius résnyire kinyitotta az ajtót, az ellensége háttal állt, ezért abban reménykedett, hogy el tud osonni a férfi mögött. Halkan kilépett abból a szobából, ahol eddig tartózkodott.
- Mi folyik itt? – kérdezte Aloysius, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a niwáról.
- Beszélgetek. Próbálom megtörni a jeget – mondta, majd leült a kanapéra. – Foglalj helyet – mutatott az egyik fotelre, de az ember meg se mozdult. Griffon legyintett egyet a kezével, mire a férfit láthatatlan kezek ültették le a székre. Még mozogni sem tudott.
- Pont te mondod?
- Hogy érted ezt?
- Az a sok ember... annyiukat elraboltad, és megölted...
- Megöltem? Felét sem tudod annak, ami valójában történt. Tudod, ezért is utálom az embereket. Ami nem világos nekik, abba mindenfélét beleképzelnek. – Felállt, majd folytatta: – Egyiküket sem öltem meg. Akik nem mentek el, itt vannak a kastélyban, nagy részük szolgaként, de élve.
- Mi értelme van ennek az egésznek?
- Kiről beszélsz?
- Pont erről beszéltem. Túl naiv vagy, hogy átlásd azt, ami valójában történik. Az a nő... mindkettőnket átvert, nem igaz? – Miközben Aloysius válaszát várta, egy italt öntött magának.
- Aiman-ról beszélsz?
- Így nevezte magát? Aiman? Bármilyen álnevet választhatott volna, de hogy ilyen sablonosat? Nava az igazi neve. Kíváncsi vagyok milyen hülyeségekkel tömte még a fejed.
- Miért hazudna nekem? – amint feltette a kérdést Levander szavai ütötték meg a fülét. A nő vaknak nevezte.
- Miért? Mert megkértem. Nem lett volna nehéz feladata, csak el kellett volna intéznie, hogy a jó úton menj. Elárult minket. Mindenki megbízott benne, különösen én. Azon kevesek közé tartozott, akiben feltétel nélkül bíztam, és ezt ő ki is használta...
- Ezért megölted, minden lelkiismeret-furdalás nélkül – vágott a szavába Aloysius dühösen.
- Fogalmad sincs miről beszélsz! – kiabált a férfira. – Sosem akartam bántani, szerettem őt, ezért fáj annyira az, amit tett.
Idegesítő volt a csend. Szívesen mondott volna valamit, de nem találta a megfelelő szavakat. Csak csendben ült a fotelben, és gondolkodott.
Griffon szép lassan odasétált a férfihoz, majd leguggolt, hogy egy szinten legyenek.
- Most viszont nem azért vagyunk itt, hogy róla beszélgessünk. Te vagy a lényeg.
- Téged – suttogta. - Mit gondolsz, miért vagy itt? – Aloysius nem válaszolt, ezért folytatta: – Legendás vagy. Világszerte mindenhol jártam már... vízi tündérek, vámpírok, vérfarkasok, kentaurok... mindenhol csak a te nevedet hallottam. Kíváncsi voltam, ezért elkezdtem kutatni utánad. Milyen ironikus, hogy az emberek elleni háborúban pont egy emberre van szükségem.
- A niwák és az emberek közötti háború vagy száz éve véget ért.
- Ennek nincs semmi értelme. Nem élhettél akkor, hiszen több mint száz éves lennél.
- Mennyit tudsz a niwákról? Többet, mint a legtöbb ember.
- Csak annyit, amennyit Aiman mesélt. Az az átok, vagy mi.
- Mi közöm van nekem ehhez?
- Miért állnék át a te oldaladra? Inkább meghalok.
- Reméltem, hogy meg tudlak győzni. Ha életben lennél, jobb lenne, de attól tartok, hogy ha máshogy nem, halálod után kell szolgálnod engem, pont mint az apád. Ő is ilyen makacs volt. Sajnos ő nem adhatta meg nekem azt, amire szükségem van, de te igen. – Amikor ezt Griffon kimondta, Aloysius szíve megdobbant. Az apja az ő szolgálatában van, még a halála után is. Haragot érzett a niwa iránt.
- Kár, hogy így kell végződnie, örültem, hogy végre találkozhattunk. – Amint kimondta az utolsó szavakat, egy tőrt varázsolt elő, majd Aloysiushoz fordult. – Állj fel! – parancsolta, majd feloldotta a bűbájt. – Túl egyszerű lenne. Fuss!
- Ez lehetetlen.
- Varázslat – mondta Griffon egy fotelben ülve, egy italt kortyolgatva. – Meglepő, milyen kitartó vagy – mondta, majd lesújtott a tőrével. Aloysius vállát találta el, mire a férfi fájdalmasan felordított. – Még nem késő, nem muszáj megölnöm téged. Így is az én oldalamon leszel, nem szeretek fölöslegesen ölni.
- Pedig muszáj lesz. – Bár a karja rettenetesen fájt, egy varázslattal teli üvegcsét kapott fel az asztalról, és a niwa arcába hajította. Nem tudta, mit tartalmaz az üveg, de az ellensége megdermedt.
Aloysius nem mozdult, a megfelelő pillanatra várt. A bal válla iszonyatosan sajgott, és a vérzés sem állt el. Nem érezte bátornak magát, és önbizalma sem volt. Nem hitte, hogy meg fogja csinálni. Kimerült volt, gondolkodni sem tudott tisztán, egyre jobban érezte hogy felszökik a láza.
Ez is csak varázslat. Semmi bajom sincs. Meg tudom csinálni – ezeket a mondatokat ismételte magában. Szép lassan felülkerekedett hirtelen jött rosszullétén, és kitisztult a feje.
- Ügyes, nagyon ügyes. Megleptél – hörögte ugyanazokat a szavakat, mint amiket néhány perccel ezelőtt. – Alig várom, hogy újra találkozzunk.
A niwa utolsó szavai visszhangoztak a falakról. Aloysius nem fogta fel, mi történik körülötte. A fájdalom nem múlt el, szeme előtt összemosódtak az előző percben történtek. Néma csöndben feküdt, amíg el nem sötétült előtte minden.
- Szia – szólalt meg. Aloysius szíve nagyot dobbant, mikor meghallotta felesége hangját. – Megint eljöttem, mint az elmúlt két hétben minden nap. – Két hét – ismételgette magában a férfi. – Nem tudom, használ-e az, hogy beszélek hozzád, de a gyógyítók azt mondják, mindent hallasz. Remélem, én vagyok az első aki elmondja, de ha felébredsz, a király óriási ünnepséget fog szervezni. Nagyon hálásak neked mindazért, amit tettél, de én ismerlek annyira, hogy van még több is, mint amit tudunk. Nem feküdnél itt két hete, ha csak gyógyszerért mentél volna. Biztos vagyok abban, hogy valami hatalmas dolgot tettél.
- Istenem! Felébredtél – nyögte ki a szavakat, majd a férfi nyakába ugrott. – Annyira örülök, hogy jól vagy!
- Szeretlek – mondta a férfi az első szót, ami eszébe jutott.
- Azt reméltük, te elmondod hogyan - mondta a király. Nem emlékezett pontosan mióta is tegezi őfelsége, de most ez volt a leglényegtelenebb kérdése a sok közül. – A kápolna előtti udvaron találtak rád. Mi nem tudunk rá értelmes magyarázatot. Eszméletlenül feküdtél, egyedül.
- Ha lehetne, szeretnék négyszemközt beszélni vele – szólalt meg Prabhü. A többiek némán bólintottak egyet, majd egyesével kivonultak a teremből.
- Mi az hogy!
Prabhü arca a jókedvűből komolyra váltott, majd az ágy melletti székre ülve közel hajolt a férfihoz.
- Nem akartam a többieknek elmondani, hátha megijesztené őket, de azt hiszem, tudom, hogy kerültél haza.
Aloysius kíváncsian hajolt közelebb a varázslóhoz.
- Amikor megölted Griffont. Rengeteg sötét energia szabadult ki belőle, és valószínűleg nem tudtad ezt elviselni. Meghaltál.
- Ez nagyon ősi, és bonyolult mágia. Még sosem láttam a valóságban ilyet. A régi tested meghalt, de egy tökéletesen egyforma másolat jött létre, amibe a lelked beleköltözött. Szerinted miért nincs rajtad egy karcolás sem? – Habár a magyarázat hihetetlenül hangzott, a férfi valóban elgondolkodott. A bal válla nem volt bekötve, sőt, még halvány nyoma sem látszódott annak, ami történt, de korábbi hegei is eltűntek. Nehezen, de elhitte azt, amit a varázsló mondott.
- Valószínűnek tartom. Nekem is lenne egy kérdésem. A lányom, Aiman. Tudod hol van? – a kérdés hallatán Aloysius minden arcizma megfeszült. A lánya, akkor nem csak neki hazudott. Nem értette, hogy hogyan hiheti ezt a varázsló, de úgy gondolta, valamilyen bűbáj lehet. Nem a lány kedvéért, hanem azért, mert nem akart Prabhünek csalódást okozni, de úgy döntött nem mondja el az igazat.
- Nagyon sajnálom. Meghalt – próbált egy kis együttérzést erőltetni a hangjába. A varázsló bólintott, majd elnézést kérve, kiment a teremből.
- Valamit el kell mondanom – mondta Étain, majd kézenfogta a férfit, mire ő kíváncsian nézett vissza rá. – Az a beszélgetés, ami akkor volt, mielőtt elmentél...
A férfi lázasan kutatott az emlékért, de még nem igazodott ki teljesen az új testében. Nem akarta megbántani a nőt, ezért csak bólintott egyet.
- Nem volt alkalmunk befejezni a beszélgetést. Lassan egy hónapja volt, és az rengeteg idő. – Nem mondott mást, csak felállt. Szorosabbra húzta a ruháját, a pocakja kidudorodott a ruhán keresztül. – Gyerekünk lesz.
A férfi szó nélkül, mosolyogva állt föl, és ölelte át a feleségét.