Hosszú gondolkodás után rávette magát, hogy kilépjen a teremből.
- Semmi különös. Milyen napod volt? - válaszolt egy nő búsan.
- Rengeteg munkám volt ma. Tudod, akiről annyit meséltem, végre elfogtuk – kezdte lelkesen, majd ránézett a feleségére, és elkomorodott –, de téged ez biztosan nem érdekel.
- Mondd csak el. Elvégre házasok vagyunk – biztatta, miközben leült mellé.
- Te... még nem gondolkodtál el azon, hogy családot akarsz?
- De mi már egy család vagyunk.
- Nem értesz. Én gyerekekre gondolok.
- Én... azt hiszem, még nem készültem fel rá – mondta kis gondolkodás után.
- Persze. Tudom. De az ölésre és csalásra készen állsz – mondta, majd a férje döbbenetére hozzátette: - Mindenről tudok.
- Csak tudod... azok után, ami anyámmal is történt... túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy – elakadtak a szavai, nem tudta befejezni a mondatot.
- Értsd meg, hogy nem vagyunk ugyanabban a helyzetben. Vannak orvosok, és...
- Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy kockáztassunk. Még nem.
- Kinyitom – mondta, majd fölállt és az ajtóhoz sietett.
- Étaín – köszöntötte a nőt majd a férfira nézett. – Aloysius, a király látni akar.
- Rendben. Mindjárt megyek – válaszolta, és ezzel az idegen el is ment. – Ezt még megbeszéljük, rendben? - fordult a feleségéhez, arcon csókolta, és kilépett az ajtón.
- Igen. Egy nagyon kényes munkával szeretném megbízni.
- Miről lenne szó?
- Tudja, a fiam, Alaric nagyon beteg.
- Beteg? Én úgy tudtam, elutazott...
- Mindenki így tudja. Ezt mondtuk az embereknek, hogy megőrizzék a nyugalmukat.
- Oh, igen. Prabhü főmágus szerint van egy gyógymód. De sajnos szükség van hozzá a kísértetfa könnyeire.
- Remek. És mégis hol szerezzek belőle? Hiszen az a fafaj évszázadokkal ezelőtt kihalt.
- Kutatásaim szerint – szólalt meg a harmadik férfi, akinek a jelenlétét eddig észre sem vette – van egy kisebb erdőség Garnet régiójában, az erdő túloldalán.
- Azt akarom, hogy hozz belőle – vette át a szót a király.
- Akár vissza is küldhetlek oda, ahonnan jöttél. Sok ilyen tehetséges férfi van még a világon – fenyegetőzött a király.
- Rendben van, megcsinálom – mondta egy kis gondolkodás után.
- Tudtam, hogy benned bízhatunk. De... nem hagyhatom, hogy egy ilyen hosszú útra egyedül menj. Van egy társad, aki nagyon jó – folytatta az uralkodó, mintha egy betanult szöveget mondana.
- Egy ilyen veszélyes úton, bizony van rá szükséged – magyarázta az öreg mágus.
- De... – próbált ellenkezni.
- Ez a végleges döntésem. Prabhü elvezet hozzá.
- Ki az? Itt van már? – mondta Aloysius idegesen, miközben megszemlélte a többi embert a közönségből. Egyik sem tűnt túl tapasztaltnak ahhoz, hogy vele menjen.
- Éppen őt nézed.
- Ne legyél előítéletes, kitűnő késforgató. Különben is, nemsokára végez, és akkor beszélhetsz vele.
- Alig várom – mondta, miközben forgatta a szemét.
- Igen – válaszolták kórusban.
- Ha időben vissza akartok érni, akkor hajnalban útra kell indulnotok. Van valamilyen kérdésetek?
- Nincs – vágta rá a férfi, és egy szó nélkül hazaindult.
- Mi történt? Sokáig elvoltál – kérdezte a nő, amint belépett a szobába.
- El kell mennem – mondta röviden, miközben idegesen tördelte a kezét.
- Már megint? – kérdezte csalódottan.
- Igen. De ez most nagyon fontos.
- Mennyi időre mész el?
- Nem tudom pontosan. Több hétre, hajnalban indulok – amint ezt kimondta, a nő odasétált az ablakhoz.
A férfi csak hallgatta. Sose beszélt neki ezekről a dolgokról.
- Szerinted én nem aggódok? Ma is azért kellett elmennem, mert megint eltűnt valaki, egyre gyakrabban rabolnak el embereket. Nem akarok úgy hazajönni, hogy nincs senki, aki várjon.
- Persze, aztán pár hónappal később jön egy újabb munka, aminek nem bírsz ellenállni. Ismerlek már.
- Nem, nem, nem. Most komolyan beszélek.
- Esküszöl?
- Igen. Esküszöm – mondta, majd megcsókolta feleségét.
- Halló?
- Szia. Aderyn vagyok.
- Oh helló! Mizújs?
- Csak azt szeretném mondani, hogy ma este nincsen semmi dolgom, és arra gondoltam, hogy elmehetnénk együtt valahova.
- Ez jó ötlet.
Megbeszéltük a részleteket, majd elégedetten tettem le a telefont.