- A mai éjszakára menedéket kell keresnünk.
- Miért nem jó a szabad ég alatt?
- Ma éjjel telihold lesz. Hemzsegni fog az erdő a vérfarkasoktól.
- És itt szerinted mégis hol találunk menedéket?
- Nem tudom. Viszont valamit mindenképpen ki kell találnunk.
- Menjünk tovább, hátha találkozunk valakivel, aki nem akar megölni minket.
- Olyanra itt ne nagyon számíts.
- Mit?
- Lépéseket hallottam. Szerintem van itt valaki.
- Úgy gondolod, nézzünk körül? – kérdezte, mire a nő csak egy mosoly kíséretében szállt le a lováról, a férfi hasonlóan tett.
Halkan jártak a puha talajon, és követték a zaj forrását.
- Nem hittem volna, hogy pont ma találkozok idegenekkel – szólalt meg hirtelen az ismeretlen, anélkül hogy hátrafordult volna. – Mi járatban errefelé, telihold idején?
- Hát mi... – kezdte Aiman, de az idegen félbeszakította:
- Kitaszítottak? – kérdezte Aloysius.
- Olyan emberek, akiket kiközösítettek, vagy önszántából hagyták el az otthonukat. Senki se tudja, hogy létezünk, de mi befogadjuk azokat, akiknek szüksége van rá. Ha jól sejtem ti is elszöktetek, nem igaz?
- Mi... – próbálta átvenni a szót a lány, de nem sikerült neki.
- Várjatok, kitalálom: új, igazságtalan vezető, vagy egy tiltott szerelem?
- Mi csak átutazók vagyunk, de egy éjszakai szállásnak nagyon örülnénk – vette át a szót Aloysius, akit kezdett frusztrálni a fiú lelkesedése.
- A csoportunkban vannak olyanok, akik a törvény elől menekülve kerültek hozzánk. Ha innen elmentek, meg kell ígérnetek, hogy erről sohasem beszéltek – Aiman megértően bólintott, mire a fiú elindult a lépcsőn.
- Mi ez a hely? – kérdezte csodálkozva Aiman.
- Ez a jövő. Az emberek nehezen ismerik el az újat, túl vakok ahhoz, hogy észrevegyék a világ csodáit. Annyira el vannak veszve a saját világukban, hogy észre sem veszik, milyen rejtélyek veszik őket körbe – magyarázta, majd a szoba túloldalán lévő ajtóhoz ment. – Isten hozott nálunk! – mondta, majd kitárta az ajtót.
- Hamar visszaértél, azt hittem, hogy csak napnyugtakor jössz vissza – kezdte a vörös hajú fiúnak, majd meglepődve állt meg, amint meglátta a vele érkezőket. – A nevem Viktória – nyújtotta a kezét nekik –, ti pedig Aiman és Aloysius, nem?
- Levandernek látomása volt egy niwáról és egy fekete hajú férfiról – magyarázta, majd a mögötte ülő nő egyikére mutatott. – Nem túl gyakori az ilyen pár. Kitaszítottak? – kérdezte ezúttal a vörös hajútól.
- Csak az éjszakára maradnak. Viktória a feltaláló-társam – magyarázta –, ők pedig Levander és Rosaly – mutatott a háttérben ülő két nőre. – Rosaly a múltba lát, Levander a jövőbe – magyarázta –, de ő évek óta nem szólalt meg.
- Persze – bólintott egyet, majd az egyik ajtóhoz sétált. – Gyertek! – szólt, majd kinyitotta az ajtót.
- Ez hihetetlen - motyogta Aiman.
- Ha évek óta ezen a helyen élsz, hamar megszokod – mondta, majd egy lépcsőhöz sétált. Sok emelettel lejjebb álltak meg. – A folyosó végén két üres hálószoba van, a szemben lévő ajtó pedig a fürdőszoba. Érezzétek otthon magatokat – búcsúzott el, majd visszament a többiekhez.
- Fura ez a hely – jegyezte meg halkan Aiman, miután már csak ketten maradtak.
- Egy éjszakát maradunk. Amint felkel a nap, mi elmegyünk – mondta Aloysius, de leginkább azért, hogy önmagát megnyugtassa.
- Vak vagy. Azt hiszed, ismered őt, pedig semmit sem tudsz. Megbízol mindenkiben, és nem veszed észre, hogy minden egyes perccel közelebb kerülsz a véghez – mintha csak most térne magához, a nő a férfira nézett, majd elszégyellve magát visszament a szobájába.
A férfi rémülten meredt a csukott ajtóra. Össze volt zavarodva, nem értette mit akart mondani neki a nő. Elment a kedve attól, hogy a többiekhez csatlakozzon, aludni akart, hogy minél előbb reggel legyen, és elinduljanak.
- Valami baj van?
- Ez a hely... bizarr – kezdte Aloysius.
- Miért, mi történt? – kérdezte aggódva.
- Az a nő... Levander. Azt hiszem... látomása lehetett, összevissza beszélt és...
- De nem ő az, aki nem szólalt meg évek óta? – értetlenkedett a lány.
- De igen. De nem volt emberi, csak úgy meredt a semmibe és a frászt hozta rám...
- Ma korán lefekszünk, holnap reggel pedig gyorsan elmegyünk, jó? Ma éjjel muszáj itt maradnunk, tudod – mondta, majd elengedte a férfit és a falnak dőlt.
- Tudom, csak ezek az emberek olyan furák... – érezte hogy túl közel kerül a nőhöz, tudta hogy vissza kéne lépnie, de a nő közelsége úgy vonzotta magához, hogy képtelen volt ezt megtenni. Olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy a csók elkerülhetetlen volt.
- Talán nem véletlenül közösítették ki őket – talán olyat tett volna, amit később megbán, ha éppen nem lép a folyosóra egy harmadik személy.
- Nem köszönöm, nem vagyok éhes – mondta Aiman, aztán körbenézett, de Aloysius már nem volt sehol.
A férfi bezárkózott a szobájába és reggelig ki sem jött onnan.
- Jó reggelt. Reggelizzünk valamit, és menjünk – mondta, amint kinyílt az ajtó.
- Rendben van, mindjárt megyek én is.
- Garnet régiójába tartunk. Állítólag van ott egy kisebb kísértetfa erdőség – magyarázta Aloysius.
- Miért, mi dolgotok van nektek azokkal a fákkal?
- A herceg súlyos beteg, és a fa nedve az utolsó hozzávaló a gyógyszeréhez.
A fiú arca elkomorodott:
- Ti a királynak dolgoztok? – kérdezte, de meg sem várta a választ fölállt és folytatta:
- Semmi értelme. Nem azért vannak itt – mondta, majd a vörös hajú fiú dühösen elhagyta a szobát.
- Kissé belefáradt a bujdosásba. Üldözési mániája van – magyarázta.
- Vámpír – csak ennyit tudott kinyögni Aiman, mikor magához tért az előbbi jelenet okozta döbbenetből, de a férfi helyeslően bólintott.
- A nevem Cole. Nem volt ínyemre az öldöklés, ezért elhagytam a társaimat – magyarázta. – Szívesen társalgok idegenekkel, de azt hiszem, hogy most jobb, ha mentek.
- Igaza van – helyeselt Aloysius.
- Rendben van – értett egyet Aiman, az ajtóhoz érve megfordult – ha nem szeretsz gyilkolni, hogyan táplálkozol? – szegezte a kérdést a vámpírnak.
- A többiek minden hónapban sorsot húznak, hogy kit csapoljak meg egy kicsit – válaszolta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A kijelentés után a nő megborzongott.
- Minél messzebb – válaszolta a férfi, majd szorosan átölelte a társát.