Kritika - A remény varázsa - Tündérmese a valóságban

Sokáig tanakodtam magamban, milyen kritikát írjak a nemrég befejeződött “A remény varázsa” című történetről. Maradjak objektív, vagy inkább a saját érzéseimről írjak Blair kalandjai kapcsán? Pötyi eddigi tevékenysége meggyőzött arról, hogy komolyan gondolja az írást, örömét leli benne, azonban úgy érzem, a megvalósítás során nem mindig alakul minden szándéka szerint. Véleményem szerint az író egyelőre a csiszolatlan gyémántok sorát gazdagítja. Mivel az őszinte visszajelzés a legjobb mankó, megpróbálom olvasói szemszögből részletezni, mit nyújtott számomra a tale, és mi szorult volna még szerintem finomításra. A továbbiakban spoileres ismertető következik a tartalomból!

Thea

A remény varázsát a kihagyott lehetőségek történeteként jellemezném, mert bár színvonalban így is túltesz a legtöbb hasonló besorolásba tartozó sztorin, kicsit nagyobb céltudatossággal sokkal erősebb mű is születhetett volna belőle. A sims tale nem könnyű műfaj, egyszerre kell bizonyítania az írónak karakterábrázolásban, történetvezetésben, fogalmazásban és illusztrálásban. Szerintem mindenkinek akad ezek között gyengéje. Pötyi erősségét a fogalmazásban látom elsősorban, az illusztrálást szintén ígéretesnek tartom, és a karakterábrázolás és cselekmény az, amibe még érdemes lenne kicsit több energiát fektetni.
Az első és legfontosabb észrevételem az volt, hogy az író nem szívesen alkalmazza a “kevesebb néha több” elvet. Elismerem, ez nagyon nehéz, én is beleesek gyakran ebbe a hibába.:) Nem tudom, készült-e pontos forgatókönyv a tale-hez, de nekem gyakran az volt az érzésem, az író nem tudja, merre tart, ezért időnként hosszú és lényegtelen részekkel untatja az olvasót, a fontos dolgokat pedig nem fejti ki eléggé. In medias res kezdődik a történet, ami nagyon jó ötlet, sikerül felkeltenie a figyelmet, ezt követően viszont a folytatás vontatottsága többször is próbára teszi az olvasó kitartását. A tapasztalt írók tanácsa szerint a történetben minden sornak a karakter bemutatását vagy a cselekmény előrehaladását kell szolgálnia. Ezzel én is csak egyet tudok érteni. Nem vált volna a tale hátrányára bizonyos szálak teljes hiánya, pl. az ismeretterjesztő részek, és néhány szereplő háttere is lehetett volna hétköznapibb, ha már a kidolgozásukra nem állt rendelkezésre elég idő (Leila szökése, Holly szüleinek politikai lázadása). A felépítésen is lehetett volna még csiszolni, feszesebbre venni a történet tempóját, az elmélkedős részeket pedig akkorra tartogatni, amikor az események már felcsigázták az olvasó érdeklődését, és választ akar kapni a kérdéseire.

A jó karakterek bármilyen történetet elvisznek a hátukon, itt viszont úgy érzem, lehetett volna még árnyalni némely szereplők jellemén. Szomorú vagyok, amiért az író nem vette észre a karaktereiben szunnyadó lehetőséget, vagy nem állt szándékában kiaknázni ezeket. Bár 30 részen keresztül követhettük nyomon Blair életét, nem érzem úgy, hogy sikerült volna közel kerülnöm hozzá. Önmagát félénk, szorongó lánynak írja le, aki kilóg a sorból, és nehezen teremt kapcsolatot másokkal. Ebből az alapszemélyiségből lehetett volna építkezni, sajnos azonban mindez nem jelenik meg a lány viselkedésében, már a kezdetekben is szókimondó, dorgáló, gondolatai és tettei pedig gyakran fölényességről árulkodnak. Gyakran talál kivetnivalót másokban, miközben ő is ugyanúgy elköveti ugyanazokat a hibákat. Persze nem ő lenne az első tini, akinek teljesen más kép él a fejében saját magáról, mint amit a kívülállók látnak, úgyhogy én eleinte reménykedtem, mindez szándékos, és a történet során a lány belátja gyengéit és érettebb, empatikusabb emberré válik. Ilyen jellemfejlődésnek azonban sajnos nem lehettünk tanúi, a történet végén ugyanúgy hajlamos látatlanban ítélkezni, mint az elején, és tetteinek sincsen soha következménye.

Blair környezete számára tökéletesnek tűnik, az ilyen karakterek azonban alaposan próbára teszik az írót, és nem barátai az olvasóknak sem. A főszereplő bölcsessége és rátermettsége mindenkit megszégyenít, az író hiába állítja őt nehézségek elé, nincs tétje a dolognak, így lehetetlen feszültséget kelteni a történet tetőpontján. A mellékszereplők is inkább csak statisztaszerepet töltenek be, nincs hatásuk az eseményekre, mert szinte minden megoldás a főszereplőtől származik. Az események és karakterek egymásra hatása nélkül azonban nagyon nehéz izgalmas fordulatokat csempészni a történetbe, pont mintha főszereplőnknek egy lakatlan szigeten ülve egy gombot kellene nyomogatnia: nem akadályozhatja senki, és mindig tudja, mi a kötelessége. Úgy vélem talán az írónak leginkább önbizalmat kellene gyűjtenie, hogy merjen bátrabb lenni! Néha össze kell keverni a szálakat, és olyan társakat állítani a főszereplő mellé, akik teljesen más irányba mozgatják a történetet, mint amit a végkifejlet megkívánna. És persze ne csak a többieknek legyenek vágyaik, hanem a főszereplőt is befolyásolják érzelmei, csak a gépek működnek mindig kötelességtudóan és kiszámíthatóan. Bár Blair gyakran indulatos, ha nem szimpatikus személyekről, vagy kényes témákról van szó, mégsem figyelhető meg ugyanez a vehemencia a történet előrehaladását szolgáló részeknél. Mi történne, ha Blairnek elege lenne abból, hogy már harmadszor kell a héten elmosogatnia öccse helyett? Mi történik, ha mondjuk enged a szívének, és inkább a lovával üget még egy kört? Megbánja vajon, hogy hagyta lebukni a testévért? És ha egyszer ő felejt el mosogatni, vajon falaznak neki a többiek? Az ilyen események nem csak élővé teszik a történetet, hanem segítenek bemutatni főszereplőnket a bonyodalmakra adott reakciói által és a többi karakter szemén keresztül.

A mellékszereplőkkel sokkal bátrabban bánt Pötyi, akadnak közöttük néhányan, akik kiforrottabb jellemmel rendelkeznek a főszereplőnél. A családot jelentőségéhez képest túl népesnek találom, akik igazán számítottak közülük, azok a szülők voltak és Trish, a többiek nélkül is működhetett volna a történet. Blair szülei a látszat ellenére kulcsszereplők, ők indítják el az ok-okozati láncot, ami végül a lányiskolába juttatja főszereplőnket. Nem tudom, mennyire szándékosan teremtett az író ennyire alkalmatlan szülőket, de érdemes lett volna nagyobb súlyt fektetni a családi kapcsolatok boncolgatására, mert nekem tetszett az az irány, amin elindult. Ismerjük a mondást a pokolba vezető útról és a jó szándékról: Blair szülei hibát hibára halmoznak, hazugságra kényszerítik a családot, majd hagyják Blairt egyedül őrlődni a problémán, holott ismerniük kellett volna annyira, hogy tudják, segítségre van szüksége a feldolgozásához. A lány végül a lovához, majd idegenek fordul támaszért, és a véletlenen múlik, hogy nem épp rossz szándékú emberek útját keresztezte. Mindezek ellenére a szülők engedélyezik lányuk külföldi útját – a hajléktalanokkal alvás semmilyen esetben sem felelősségteljes és jutalmazandó viselkedés -, ami tovább tágítja a példálózás miatt mélyülő szakadékot Trish és Blair között. Valószínűleg azért kivételeznek Blairrel, hogy kompenzálják, ő csak adoptált gyermek. Mindezt figyelembe véve ha nem is hibátlan, de reálisan megformált szülőkről beszélhetünk, és sajnálom, hogy nem volt kicsit erősebb a jelenlétük a történetben. A legeredetibb karakter azonban kétségkívül a “gonosz” nővér, Trish lett, aki hiába próbálkozik, nem sikerül túlteljesítenie testvérét. Kicsit sajnáltam, hogy a szülők mindig Blairt méltatják, holott nővérének is vannak képességei (szépen fest), de családtagjai ezt nem értékelik. Testvéreket egymással versenyeztetni elég felelőtlen dolog a szülők részéről. Trish dühe elsősorban nekik szólna, de persze velük nem szegülhet szembe, így Blair lesz az, akinek fejére olvassa a valóságot. Főszereplőnk ugyan szívesen nyújt segítő kezet idősek, gyermekek, állatok felé, mert mindettől jobbnak érzi magát, Trish csalódott szavai mögött azonban nem akarja meglátni az igazságot, talán mert az kellemetlen lenne számára. Ezen a ponton nagyon reméltem, a külföldi utazás lesz az a nagy sorsfordító esemény, ami megváltoztatja a lány szemléletét, és arra kényszeríti, hogy leszámoljon hibáival, és empatikusabban álljon a világhoz.

A család többi tagja közül a keresztszülőket, a Nagyit és Sarah nénit ismerhettük meg jobban. Ha nincsenek Wennellék, azt gondoltam volna, Blair a Nagyi kioktató természetét örökölte. Sarah néni jóval kellemesebb szereplő, bár az ő teszetoszasága kissé fájó volt, hagyta, hogy rokonai zsarnokoskodjanak fölötte. Ki kellett volna állnia inkább saját maga mellett, és úgy élni, ahogyan neki tetszik, akkor is, ha az más, mint pár évvel korábban. Persze attól, hogy nem értek vele egyet mindenben, ő egy jól megformált szereplő, akinek viselkedését múltbéli tapasztalatai támasztják alá. Sajnos a Nagyi és lánya között is megfigyelhető az emberi kapcsolatok ábrázolásának hiánya, mint Blair családjában, a nagynéni még abba sem avatta be anyját, milyen csalódás változtatta meg gondolkodását. Sarah nénit a Nagyi mellett még unokahúga is gyakran úgy kezeli, mint egy gyereket, ennek elviseléséhez kellő türelemre lehetett szüksége, nem irigyeltem őt egy percre sem.:) Azt persze örömmel láttam, hogy a történet végére az ő személyisége fejlődik, és felhagy korábbi passzivitásával, de azt tapintatlan dolognak tartottam, ahogyan Blair nevetség  tárgyává teszi őt a kiállítás megnyitóján. A hangnemet is túlzónak éreztem, amit megütött vele szemben (“..legközelebb nem akarom meglátni a képeidet a kiállítóterem falán!"). Úgy érzem Blair gyakran túllőtt a határon, amit egy tisztelettudó vagy empatikus 18 éves lány megengedhetett volna magának, és sajnálom, hogy sosem állt mellette felnőtt, aki rávilágított volna, hogy vegye észre a gerendát a saját szemében.

Blair kedveséről, Kevinről keveset tudhattunk meg, de a kevés információ alapján szimpatikus szereplőnek sikeredett. Jóval érettebbként él a fejemben a lánynál (azért ebben az életszakaszban az a 4-5 év nem elhanyagolható szerintem) és tetszett, hogy a múltja az ő esetében is hatással volt tetteire, viselkedésére, nem rontott ajtóstul a házba, mert félt a csalódástól. Bár az olvasó számára egy percig sem volt kétséges, hogy ők ketten egy pár lesznek, az író adott időt rá, hogy lassan alakuljon a szerelmi szál, ami mindenképpen előnyére vált a történetnek. Egyedül azt hiányoltam, hogy érzelmeik kevés teret kaptak a kibontakozásra, nem tudjuk, mik voltak azok a kritikus pillanatok, amikor tényleg észrevették egymásban az igazit. Sok szép lány és helyes fiú sétál az utcán, miért voltak egymás számára éppen ők különlegesek?
A Remény Varázsa rengeteg szereplőt vonultatott még fel, de mivel mindenkinek aprócska szerep jutott, nem különülnek el fejemben a karakterek élesen. Trish, Kevin és Sarah néni azonban üde színfoltjai voltak a történetnek, és remélem az író ezt az irányt fogja folytatni akkor is, amikor következő főszereplője megalkotására kerül sor.

Rátérnék a történet cselekményére, amivel kapcsolatban szintén az egyik szemem sír, a másik nevet. Remek ötleteket vonultatott fel Pötyi, mégsem használta ki a kínálkozó lehetőségeket. Blair kalandjai akkor kezdődnének igazán, mikor lehetőséget kap, hogy külföldön bizonyítsa, képes önállóan boldogulni. Nagy reményekkel vágtam az olvasásba, vártam, hogy az új helyek új helyzeteket teremtsenek, és Blair biztosnak hitt kis világa meginogjon. Sajnos a külföldi út azonban a cselekmény szempontjából eseménytelenül telt, nem élt az író a kínálkozó jellemformáló lehetőségekkel. Örömmel olvastam volna arról, ahogyan Blair Egyiptomban megpróbálja felderíteni nagyapja ottjártának nyomait, és felfedezi magában a kalandort. Sivatagi bolyongása közben túlzott magabiztossága akár bajba is keverhette volna, hogy rádöbbenjen saját tapasztalatlanságára. Franciaország remek lehetőség lett volna, hogy az addig visszahúzódó lány belevesse magát a társasági életbe és fejlessze kapcsolatteremtő képességét. Kínában betekintést nyerhetett volna a harcművészetek mögött álló morális és spirituális gondolkodásmódba, hogy tiszteletet és alázatot tanuljon, fejlessze kitartását és önmagába vetett hitét. Sajnos Blair az útról némi pihenés után úgy tért vissza, hogy semmivel sem vált tapasztaltabbá, nem fejlődött önismerete, csak a már meglévő jellemhibáit alkalmazta még magabiztosabban környezetén.

Az alapítványnál töltött időre is sajnos jellemző volt az utazás során megszokott elbeszélő stílus, pedig tetteiből ismerhettük volna meg igazán a főszereplő helytállását. Úgy érzem, az események túl egyszerűen oldódtak meg, például valószerűtlen, hogy egy rosszcsont gyermek belátóan fogadná a helyes viselkedésre való felszólítást – ha a nevelés ilyen egyszerű lenne, nem léteznének problémás gyerekek. Nagyon érdekes lett volna azonban bepillantást nyerni abba, hogyan birkózik meg Blair a kihívással, ha minden addig jól bevált eszköze csődöt mond, és neki meg kell tanulnia gyerekfejjel gondolkodni, alkalmazkodni hozzájuk, lekötni a figyelmüket, és úgy tanítani, hogy a gyerekeknek kedve legyen tanulni. A tinitábor is jóval több embert próbáló feladatot tartogathatott volna hőseink számára. A nevelők távozása után hasonló helyzetben a legtöbb tininek eszébe sem jutna saját kortársai vezetésével olyan programokon részt venni, amihez nem fűlik a foga. A valóságban inkább napi 24 órás parti vette volna kezdetét, aminek során Blair és Kevin kényszerül elhárítani néhány vészhelyzetet, majd a buli végén eltakarítani a romokat. Mindez jó lehetőséget teremtett volna arra, hogy összekovácsolódjon a két fiatal, Blair megcsillogtathassa talpraesettségét, és átértékelje addigi elképzeléseit a dolgok elméleti és gyakorlati működéséről.

Mikor szóba került, hogy a Nagyi Franciaországban élő barátnője segítségét kérik, nagyon megörültem a zűrösnek ígérkező új szereplőnek. Reméltem, hogy az érkező barátnő az, akit Blair korábban kiosztott, és együttműködve kell megoldaniuk a problémát. Kíváncsi lettem volna rá, hogyan kerül egyre közelebb egymáshoz álláspontjuk, ahogyan fokról fokra megértik a másik viselkedése mögött álló okokat. Az események más irányt vettek, végül Blair oldotta meg a problémát azzal, hogy eszébe jutott a kiállítás ötlete. Mostanra biztosan nyilvánvaló, miért tartom A Remény Varázsát a kihagyott lehetőségek történetének. Szinte minden részben volt olyan pont, ami fordulatot ígért, de végül mindig más irányba alakultak az események. Az író sorra dobálja az olvasó orra elé a jobbnál jobb ötleteket, de mégsem tér le soha az egyenes útról, hogy egy kis izgalmat csempésszen a sorok közé.

A történet végkifejlete szerintem igényelt volna még egy kis tervezést, felfedezni véltem néhány logikai bakit, és a rosszfiúk is gyengére sikeredtek. Persze nem kell minden negatív hősnek megszégyenítenie Hannibal Lectert, de az olvasottak alapján nem éreztem indokoltnak a fiatalok új személyazonosság mögé rejtőzését, ahhoz nem tűnt elég dörzsöltnek a banda. Rejtély, mit akarnak 17 év elmúltával Blairtől, hiszen az elrontásra váró műtét már bizonyára régen megtörtént, bosszút pedig más módon is állhattak volna, mint ahogyan zsarolásra is lett volna más eszköze a rosszfiúknak. Furcsálltam azt is, hogy három lány indul kiszabadítani Angelót, és képzetlenségük ellenére ez sikerül is, holott küldhették volna a rendőrséget is, akik tetten érés közben fülelhették volna le az egész bandát. Tanúnak ott lett volna Blair egész családja, és Clay is, hiszen bemutatkoztak nekik a házban, mielőtt elrabolták volna a lányt, és véget érhetett volna a több éve tartó rejtőzködés. Azt sem értem, hogyhogy nem bukott le Clay 17 év alatt, holott többeket is megmentett a maffia karmai közül, és ha Angelo számára védelmet nyújt az iskola úgy, hogy már ismerik az arcát, miért kellett plasztikázni a többieket?

Ha igazán lelketlen szereplőt kellene választani, aki a legkegyetlenebb tetteket követte el a történet alatt, akkor számomra Blair vér szerinti apja, Elliot lenne az, aki túltesz a rosszfiúk gonoszságán. Kétszer is lemondott lányáról, és nem törődött azzal, hogy Blair nem láthatja újra a családját, szerelmét, és egy fájdalmas és veszélyes műtétet követően még az arcát is el kell felejtenie. Ráadásul semmi sem garantálja, hogy a rosszfiúk megkímélik Blair családját csak azért, mert nem tudnak lányuk hollétéről.. Szerintem nem él olyan ember a világon, aki ilyen esetben inkább ne próbálná lefizetni a maffiát, engedelmeskedni nekik, vagy ne próbálna csalit játszani a rendőrséggel összefogva, de akár előbb követne el öngyilkosságot, remélve, hogy a lánya nem lesz többé veszélyben, ha nem lesz kit zsarolni. Ő viszont továbbra is folytatja hivatását, és él kiegyensúlyozottan feleségével. Az első rész után eljátszottam a gondolattal, mi lehet vajon az ok, ami szükségessé teszi Blair új személyazonosságát, és arra jutottam, minden bizonnyal a lány apja is befolyásos gengszter, aki elől a vér szerinti anya eltitkolta lánya létezését, vagy az apa szeretné gyermekét távol tudni az ellenlábasai által jelentett veszélytől. Szimpatikusabb lett volna számomra önzetlenül cselekvő rosszfiúként, mint önző jófiúként.

A 30 rész fényében úgy látom, Pötyi jó úton halad, olvasmányos történetet alkotott, javára válna azonban, ha az eddigieknél több előkészületet tenne, mielőtt hozzákezd az íráshoz és illusztráláshoz. Egy részletes(ebb) forgatókönyv hamar rávilágít az üresjáratokra, és könnyebb átlátni, milyen gondolatokat szeretnénk megfogalmazni szereplőnk agyában egy adott jelenetben.  Mindezek mellett a legnagyobb szüksége azonban jó adag bátorságra lenne, hogy el merjen szakadni a jól megszokott, semleges megoldásoktól, és éljen a váratlan fordulatok és érdekellentétek miatti konfrontációk erejével. Minden szereplőnek vannak céljai, vágyai, szokásai, lehetetlen dolog, hogy ezek soha ne okozzanak fejtörést a főszereplő számára. A másik fontos dolog, amin finomítani lehetne: ha a történet elején túl tökéletes a szereplő, hiába jönnek a próbatételek, már nem lehet őt fejlődésre bírni. Hálásabbak a csetlő-botló, ügyetlen karakterek, akik akár saját maguknak is keresztbe tesznek, a végjáték közeledtével viszont bölcsebbé válnak (vagy nem), és akikkel az olvasók képesek együtt érezni, hiszen éppen olyan tökéletlenek, mint bármelyikünk.

Mint korábban is említettem, a fogalmazás szerintem jól megy Pötyinek, gyakorlással pedig még tovább fog csiszolódni. Látszik, hogy az író örömmel használja választékosan a nyelvet, és nem célja, hogy minél rövidebben túlessen egy jeleneten. Én személy szerint ennek nagyon örülök, mert szeretek szépen megfogalmazott, részletes történeteket olvasni. A képi világ a másik, ami különösebb ráerősítés nélkül is megállja a helyét, főleg a vége felé a képek színesek, a helyszínek igényesen berendezettek, és a pózokat is egyre bátrabban használja az író. A szögek, távolságok változatosan követik egymást, nagy munka lehetett az illusztrálásban.
Remélem a meglátásaimmal nem bántottam meg Pötyit, mert nem ez volt a célom, a kritikám megírásában tényleg segítő szándék vezetett. Szeretném, ha a jövőben az író törekvéseit minél nagyobb elismerés koronázná, hiszen kitartása és fejlődés iránti vágya fél siker, a technikai hiányosságok pedig pótolhatóak. Bízom benne, hogy a fenti gondolatok hasznosnak bizonyulnak az író számára, és következő történetét mihamarabb olvashatjuk az oldalon!