Bevallom, mikor először elolvastam a Vérvörös gyémántot, valahogy nem ragadott magával. Láttam az értékeit: a tökéletesen felépített cselekményt, az aprólékosan kidolgozott karaktereket (Amanda őrülten zseniális!), a nyitott véget, aminek egyszerűen nyitva kellett maradnia, de a hangulata annyira komor, hűvös és távolságtartó volt, amire DeeDee illusztrálása csak rátett még egy lapáttal, hogy ellenérzésem támadt az egésszel kapcsolatban. És hiába akartam szeretni, nem tudtam.
Az, hogy egy film a képi világával és a zenei aláfestésével ilyen rettegésszerű érzést keltsen bennem, rendben van. Na de hogy egy Simsszel illusztrált írás?! Soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha is bekövetkezhet, ilyen téren azért elég erős idegzetű csaj vagyok, de hát kész. Ez ütött. És mekkorát! Köszönöm Nektek, hogy ezt is megtapasztalhattam. :)