Vendégkritika - Üldözöttek hazája - Írta: Nita90

Mindig is nagyon kedveltem Sookie történeteit: a Kettős játszma, a Haley, no meg a Vérvörös gyémánt után izgatottan vártam a következő tale-jét, az Üldözöttek hazáját. Az izgalmas ajánló és a gyönyörű borítókép tovább fokozta lelkesedésemet, így nagy elvárásokkal kezdtem bele az olvasásba. S hogy mit kaptam? Lássuk!

A disztópia jelenleg az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb műfaj, így a témaválasztás eleve telitalálat volt. Én magam viszonylag kevés alkotást néztem és olvastam ebben a műfajban, ettől függetlenül nem érzem magamtól távol, így elfogultság és mindenféle összehasonlítás nélkül tudtam olvasni és élvezni az Üldözöttek hazáját.    
Preaven, ahol a történet játszódik, egy jövőbeli, fiktív, utópisztikusból disztópikusba fordult világ és társadalom képét mutatja, melyben egy értelmetlen háború elől menekülő kis csoport életébe nyerhetünk betekintést. Ezt a veszélyekkel, feszültséggel és nélkülözéssel terhes életet forgatja fel egy  – látszólag  – amnéziás idegen felbukkanása, s az igazi bonyodalmak ezután kezdődnek...   

A történet jól felépített, végig érdekes és izgalmas volt, kicsit olyan, mint egy színvonalas sorozat. Különösen tetszett, ahogy mindig a legváratlanabb pillanatokban jött egy-egy nem várt, olykor tragikus fordulat – mint például Cormac halála vagy Nova vetélése. Noha a romantikus szál(ak) túlsúlyban volt(ak), nőként ez a legkevésbé sem volt ellenemre, sőt :). A szerelem mellett így is beleláthattunk Preaven társadalmába Albine múltján és az Emerson kancellár rezidenciájában folyó eseményeken keresztül. Különösen tetszett, ahogy a menekültek és a kancellárok szemén keresztül is bemutattad a helyzetet (Aimes és Albine, valamint Emerson és Albine párbeszédében), és remekül átjött, mennyire nem fér össze egymással a két világnézet. Aki mindkét nézőpontot megtapasztalhatta, az Aimes, aki végül is döntött, melyikkel tud jobban azonosulni, és szerintem az olvasók is egyetértettek vele :)
A menekültek nehéz sorsa – még ha néha háttérbe szorult is a bimbózó romantikus kapcsolatok árnyékában – szintén átjött az idetartozó jelenetekben: a csapdakeresős jelenetnél különösen átjött a feszültség, amely aztán jól le is csapódott Aimes arcán, de akkor is érezhető volt, amikor Aimes és Albine elbújtak a felderítők elől. A helyzet valódi súlyosságát azonban mégis Cormac és Nova tragédiája adta. Ami velük történt, fájdalmas volt és szomorú, mégis kellett ahhoz, hogy kellőképpen átérezhessük, tényleg valós a veszély, az embert bármikor szó nélkül agyonlőhetik, de a megfelelő orvosi ellátás és gyógyszerek, valamint az élelem hiánya is komoly problémákat okoz. Piros pontot érdemel, hogy nem próbáltad meg a főhősnőt egy országméretű szervezkedés, elnyomás elleni lázadás élére állítani, és megmaradtál két egyszerű család saját túlélésükért folytatott küzdelménél. Számomra ez mindenképpen átérezhetőbb, hitelesebb, emberközelibb.  (Persze, ki tudja, mit tartogatsz számunkra a folytatásban?)

Örültem volna, ha magáról a háborúról egy kicsit több szó esik, de megértem, hogy tizenhárom részbe nem férhetett bele minden – érezhető volt, hogy inkább a karakterekre és az adott helyzetekre adott reakciójukra helyezed a hangsúlyt, mintsem a külső körülményekre. Ehhez kapcsolódik a történet – számomra – legnagyobb érdeme is: a rengeteg erkölcsi és egyéb dilemma, amelyet felvetett, például Albine múltbéli tette és annak megítélése, vagy Aimes dilemmája egyaránt elgondolkodtatja az embert, hogy egyetért-e velük, kinek ad igazat, vagy ő maga mit tett volna abban a helyzetben. És mindezt nem éreztem szájbarágósnak vagy erőltetettnek, nagyon szépen folyt az egész. Szerintem ilyen egy jó történet: elgondolkodtat.
Megemlíteném még, hogy remekül bántál a részek végi függővégekkel, némelyik igazán körömrágósra és ütősre sikerült, le a kalappal! Az évadzáró pedig a hab volt a tortán, gonosz, de zseniális húzás volt így lezárni.

A történet egy másik nagy erősségének a fogalmazást érzem. A leírások is nagyon szépek, én mégis a párbeszédeket emelném ki. Zseniálisak! Annyira mesterien felépítettek, gördülékenyek, hogy néhol tátva maradt a szám. Némelyik kicsit ping-pong mérkőzésre emlékeztetett, amelyben már-már megtapsolnék egy-egy gyönyörű és kivédhetetlennek látszó ütést, amelyet a másik fél váratlanul úgy csap le végül, hogy csak pislogok. Némelyik zárómondat végén pedig ott az a kellemesen kellemetlen, döbbent csend, amelynek a végén egyszerűen muszáj megállni pár pillanatra gondolkodni. Minden szónak és mondatnak súlya van, sehol egy üres, semmitmondó megnyilvánulás.

Már talán említettem egy párszor, hogy számomra egy történet sem működik igazán jó és szerethető karakterek nélkül. Az Üldözöttek hazája ezen a téren sem okozott csalódást, de lásuk kicsit bővebben, kiemelnék néhányat közülük.
Noha alapvetően nem annyira rajongok a túl erős, túl határozott főhősnőkért – valamiért jobban kedvelem azokat a női karaktereket, akik inkább csak „lélekben erősek”, de egyébként mernek „gyenge nők” lenni – Albine karaktere mégis az első perctől kezdve szimpatikus, az egyik legjobb női főszereplőnek tartom őt: határozott, okos, tiszteletreméltó, és szó szerint mindenre képes a szeretteiért. Igazi vezető, ugyanakkor mégis emberi, képes hibázni, megkérdőjelezhető döntéseket hozni. Igazán „él”. Nagyon tetszett, hogy a vele történt múltbéli borzalmak nem céltalanok voltak, és nem sajnálatkeltés volt a céljuk, hanem nagyon komoly és nagyon is reális, hiteles következményei voltak Albine személyiségére és viselkedésére egyaránt.

Aimes, a férfi főszereplő kellően szimpatikus és bátor lett. Kezdetben ugyan nem éreztem kiemelkedően emlékezetesnek a karakterét, de végül nagyon megszerettem őt, bármilyen „mániákus hazudozó” is. Nagyon szurkoltam neki, hogy ne úgy bukjon le, ahogy végül, és hogy sikerüljön bizonyítania Albine-nak. Nagyon szerethető páros, és bár kicsit gyorsan alakultak köztük a dolgok, mégsem éreztem elsietettnek. Nagyon hitelesnek éreztem, hogy két csóknál több nem csattant el végül, Albine múltját és Aimes titkolózását nézve nem is lett volna reális ennél több, de remélem, a második évadban sikerül elmélyíteni a szerelmüket, minden értelemben.

Novát egy aranyos, bár kissé felelőtlen, éretlen, néhol akár önző kislánynak tartottam, bármennyire is felnőtt nőnek akart látszani, és végül sajnos túlságosan kemény leckét kapott az élettől, hogy valóban felnőjön. :’( Őt is különösen hitelesre sikerült megalkotnod. Remekül illett hozzá a forrófejű, de erős és őt oltalmazó Jamal. Érdekes, aranyos kapcsolat az övék, szívből remélem, átvészeli majd a tragédiájukat.

Személyes kedvencem volt Emeline: igazi finom és elegáns úrihölgy, és nem az elkényeztetett, hanem a méltóságteljes, bár kissé melankolikus fajtából. Nagyon jól eltalált szereplő lett, a Juliannel alkotott párosa pedig kedvencem lett a sztoriból. A fiú talán okkal volt ellenszenves sokaknak, és nagyon is vitatható, amit tett, viszont nem tartom őt ezért rossz embernek. Hibázott, de szerintem megérdemelt egy második esélyt, örülök, hogy megkaphatta Aimestől. Remélem, végül boldog pár lesznek. Nagyon megérdemlik.

 A történet vitathatatlanul legérdekesebb karaktere Emerson kancellár. Noha első látásra negatív szereplőnek tűnt, hamar kiderült, hogy nem rossz szándék vezérli, hanem a családja és a hazája érdekében próbálja azt tenni, amit helyesnek gondol, s valószínűleg ezért nem tartóztatta fel Albine-t sem a döntő pillanatban. Nagyon kíváncsi leszek, mit szólnak majd a menekültek az érkezéséhez, de valami azt súgja, nem rendeznek majd házibulit a tiszteletére. (Főleg Mathias nem.)
Érdekesnek találtam, hogy a történet egyetlen igazán negatív és gonosz – valóban negatív – szereplője Rhydian és az apja, akik valójában csak említés és visszaemlékezés szintjén jelennek meg, tehát nem aktívan, csak közvetve befolyásolják az eseményeket; ennek ellenére a történet mégis remekül működik. Szép munka!

Sims Tales révén muszáj az illusztrálásról is ejtenem pár szót, noha ezen a téren én az átlagosnál engedékenyebb vagyok. Sookie, hihetetlenül sokat fejlődtél a Kettős játszma óta! A képek kiváló minőségűek, a beállítások jók, a helyszínek gyönyörűek, az erdő lenyűgöző, a kancellári rezidencia minden helyisége pazar, a börtön rideg és sötét; minden a helyén van. A szereplők nagyon szépek lettek (mondom ezt annak ellenére, hogy a Sims 3 képi világa és simjei közelebb állnak az ízlésemhez), az arcok, pózok természetesek és jól sikerültek. Nem tudnék belekötni, ez így jó, ahogy van – fölöslegesen izgultál a képek miatt, mert nagyon jók lettek. Csak így tovább!

 Összességében ismét egy igazán remek, izgalmas és elgondolkodtató történet született Sookie tollából/billentyűzetéből, teljes mértékben hozta azt, amit vártam tőle, a legkevésbé sem csalódtam. Köszönöm neked, Sookie, hogy elolvashattam, és remélem, minél előbb meglepsz minket a második évaddal. Sok sikert és jó munkát kívánok hozzá!