Vannak történetek, amik hosszúak: hosszan felépített alapszituáció, hosszan kibontakoztatott események, hosszú, mindent elvarró lezárás. Vannak, amik rövidek: rövid történetvezetés, gyorsan gyülemlő feszültség, hirtelen csattanó, lezárás. És vannak, amelyek pontosan egy mondattal rövidebbek, mint kellene.
Eggyel.
Tényleg muszáj volt?
Eggyel.
Tényleg muszáj volt?
A kritika spoileresen folytatódik a Read more után...
Rád tekint, és megragad
Nem olvastam előzetest, valójában azt sem tudom, volt-e, nem néztem véleményeket, kritikákat. Durr, bele a közepébe! És onnan már nem lehet kievickélni…
Megragadtál. Az első mondatokkal, a benyomásokkal, ahogy bedobtál a mélyvízbe, ahogy próbáltam összerakni a darabkákat. És még mindig csak az első fejezetnél tartunk.
Ó, és a képek! A beszédes arcok, a testtartások, az érzelemábrázolások. Imádtam őket, precíz munka minden kocka. És a helyszínek! Mind mondott valamit, nem üres kellékek voltak a háttérben. Le a kalapot, DeeDee! Ismét.
Volt valami misztikus az egészben. Valami baljós és magyarázatra váró és persze olyan is, amire azt hittem, megmagyarázhatatlan. És aztán ott volt, akiről tudtam, hogy megmagyarázhatatlan.
Nem olvastam előzetest, valójában azt sem tudom, volt-e, nem néztem véleményeket, kritikákat. Durr, bele a közepébe! És onnan már nem lehet kievickélni…
Megragadtál. Az első mondatokkal, a benyomásokkal, ahogy bedobtál a mélyvízbe, ahogy próbáltam összerakni a darabkákat. És még mindig csak az első fejezetnél tartunk.
Ó, és a képek! A beszédes arcok, a testtartások, az érzelemábrázolások. Imádtam őket, precíz munka minden kocka. És a helyszínek! Mind mondott valamit, nem üres kellékek voltak a háttérben. Le a kalapot, DeeDee! Ismét.
Volt valami misztikus az egészben. Valami baljós és magyarázatra váró és persze olyan is, amire azt hittem, megmagyarázhatatlan. És aztán ott volt, akiről tudtam, hogy megmagyarázhatatlan.
Nem enged el
Amanda Reyes. A briliáns karakter. Pont.
Nem tudtam vele mit kezdeni. Őszintén szólva most, az olvasás végeztével sem tudok. Nem őrült, ez biztos. Az őrültek sosem ismerik be, hogy azok. Ő egyszerűen zseniális, s mint olyan, tettei mások számára értelmezhetetlenek és elfogadhatatlanok. Másképp gondolkodik, mint mi, és képes volt annyi ideig megtéveszteni egy hordányi rendőrt – egyikőjüket szinte az orra előtt gyilkolva. Ő egy briliáns elme. Egy briliáns karakter.
Evan Monroe. Akinek minden cselekedetét átérzem, és mégis elleneztem minden mozzanatát. Beleszeretett a nőbe, akit el kellett volna kapnia. És amikor erre rájött, mintha kettéhasadt volna: két külön érzelemvilággal rendelkező emberré. Az átlagember, aki szereti a kedvesét, és a nyomozó, aki megszállottan üldöz egy gyilkost. Ám végül minden összekeveredik, a nyomozó újra naiv szeretne lenni, az szerelmes le akarja küzdeni ezt a gyengeséget. Minden döntés rossz, minden, ami egy lépéssel előre visz, egyben visszalök eggyel hátra. Őrült szituáció, és jön mellé még egy őrült nő. Kezelhetetlen.
És végül, de nem utolsó sorban, Seth. Üdítő jelenség, pezsdítő karakter, aki a puszta jelenlétével enyhítette a magasba szökő feszültséget. Azonnal megkedvelteti magát az olvasóval, és kifejezetten szükség van rá, hogy a történet masszív érzelemvilága ne fulladjon saját magába. Nem szerepelt sokat, de ennek minden pillanatát élveztem.
Amanda Reyes. A briliáns karakter. Pont.
Nem tudtam vele mit kezdeni. Őszintén szólva most, az olvasás végeztével sem tudok. Nem őrült, ez biztos. Az őrültek sosem ismerik be, hogy azok. Ő egyszerűen zseniális, s mint olyan, tettei mások számára értelmezhetetlenek és elfogadhatatlanok. Másképp gondolkodik, mint mi, és képes volt annyi ideig megtéveszteni egy hordányi rendőrt – egyikőjüket szinte az orra előtt gyilkolva. Ő egy briliáns elme. Egy briliáns karakter.
Evan Monroe. Akinek minden cselekedetét átérzem, és mégis elleneztem minden mozzanatát. Beleszeretett a nőbe, akit el kellett volna kapnia. És amikor erre rájött, mintha kettéhasadt volna: két külön érzelemvilággal rendelkező emberré. Az átlagember, aki szereti a kedvesét, és a nyomozó, aki megszállottan üldöz egy gyilkost. Ám végül minden összekeveredik, a nyomozó újra naiv szeretne lenni, az szerelmes le akarja küzdeni ezt a gyengeséget. Minden döntés rossz, minden, ami egy lépéssel előre visz, egyben visszalök eggyel hátra. Őrült szituáció, és jön mellé még egy őrült nő. Kezelhetetlen.
És végül, de nem utolsó sorban, Seth. Üdítő jelenség, pezsdítő karakter, aki a puszta jelenlétével enyhítette a magasba szökő feszültséget. Azonnal megkedvelteti magát az olvasóval, és kifejezetten szükség van rá, hogy a történet masszív érzelemvilága ne fulladjon saját magába. Nem szerepelt sokat, de ennek minden pillanatát élveztem.
Az utolsó pillanatig
Szeretnék külön kitérni az utolsó részre, annak is arra a bizonyos idegőrlően hosszú utolsó jelenetére. Bizonyítsd be! Amikor már nem csak érezteti velünk minden, ami történik, hogy milyen is valójában Amanda, amikor már tudjuk, ki ő, és rájövünk, mennyire kegyetlen is valójában… Hirtelen ott találjuk magunkat, összezárva vele, és rácáfol mindenre. Mert sokkal rosszabb, mint hittük.
Ez egy hosszú, feszült jelenet, amelynek több, zseniális mozzanatát is külön-külön kiemelném, de nem teszem. Miért? Mert csak elrontanám. Minden kiválóan van összerakva, betűről betűre, nagy gondossággal fel van építve az egész, és nem engedi, hogy megbolygassák.
És nem csak a szöveg, de itt ismét említést kell tennem a képekről. Észrevette más is, milyen lenyűgözően van fényképezve az utolsó jelenet? Várjatok, megmagyarázom: Hol vagyunk? Egy raktárban. Milyen egy raktár? Nagyon nagy és tágas. És a képek mégis, egy pillanatra sem távolodnak el a szereplőktől, ez pedig azt váltja ki, hogy az olvasó is azt érzi, mintha gúzsba kötve, mozgásra képtelenül szemlélné az eseményeket. A képek szinte az aurámba másztak, még tovább fokozva a már amúgy fokozhatatlannak tűnő feszültséget. Páratlan húzás!
Szeretnék külön kitérni az utolsó részre, annak is arra a bizonyos idegőrlően hosszú utolsó jelenetére. Bizonyítsd be! Amikor már nem csak érezteti velünk minden, ami történik, hogy milyen is valójában Amanda, amikor már tudjuk, ki ő, és rájövünk, mennyire kegyetlen is valójában… Hirtelen ott találjuk magunkat, összezárva vele, és rácáfol mindenre. Mert sokkal rosszabb, mint hittük.
Ez egy hosszú, feszült jelenet, amelynek több, zseniális mozzanatát is külön-külön kiemelném, de nem teszem. Miért? Mert csak elrontanám. Minden kiválóan van összerakva, betűről betűre, nagy gondossággal fel van építve az egész, és nem engedi, hogy megbolygassák.
És nem csak a szöveg, de itt ismét említést kell tennem a képekről. Észrevette más is, milyen lenyűgözően van fényképezve az utolsó jelenet? Várjatok, megmagyarázom: Hol vagyunk? Egy raktárban. Milyen egy raktár? Nagyon nagy és tágas. És a képek mégis, egy pillanatra sem távolodnak el a szereplőktől, ez pedig azt váltja ki, hogy az olvasó is azt érzi, mintha gúzsba kötve, mozgásra képtelenül szemlélné az eseményeket. A képek szinte az aurámba másztak, még tovább fokozva a már amúgy fokozhatatlannak tűnő feszültséget. Páratlan húzás!
És még azután sem
Tegye fel a kezét, aki az utolsó mondat olvastán csak ennyit kérdezett: Miért? Köszönöm, és most az tegye fel, akinek a vége felirat után azon pörgött az agya, hogy merre is fordult a pisztoly csöve!
Utálom a függővégeket. Most mégsem tudok haragudni Rád. Na, jó, egy kicsit. Ez azért nem volt szép húzás, valljuk be. De elérte a célját. És így vált az egész történet önreflektívvé… Még az utolsó pont után sem hagy nyugodni, ahogy Amanda is élete végéig kísértette Evant az utolsó pisztolygolyó után, már ha persze így folytatódott a sztori.
És szerintem így történt. Hány embert ölt meg Amanda az évek során? Szinte meg sem lehet számolni. De ők nem jelentettek neki többet, mint puszta szórakozást. Az én értelmezésem szerint, legalábbis. De Evan, ő más. Ő volt maga az élvezet. A vadállat hosszan cserkészi be az áldozatát, eljátszik vele, de utána nem hagyja futni. Márpedig Evannak a halál lett volna a könnyebb út. Amanda megölte magát, de nem depresszióból, nem azért, mert őrült lett volna, még csak nem is a bosszú miatt: ez valamilyen, számunkra megmagyarázhatatlan játszmának a megkoronázása volt.
Szerintem.
Szerintetek?
Tegye fel a kezét, aki az utolsó mondat olvastán csak ennyit kérdezett: Miért? Köszönöm, és most az tegye fel, akinek a vége felirat után azon pörgött az agya, hogy merre is fordult a pisztoly csöve!
Utálom a függővégeket. Most mégsem tudok haragudni Rád. Na, jó, egy kicsit. Ez azért nem volt szép húzás, valljuk be. De elérte a célját. És így vált az egész történet önreflektívvé… Még az utolsó pont után sem hagy nyugodni, ahogy Amanda is élete végéig kísértette Evant az utolsó pisztolygolyó után, már ha persze így folytatódott a sztori.
És szerintem így történt. Hány embert ölt meg Amanda az évek során? Szinte meg sem lehet számolni. De ők nem jelentettek neki többet, mint puszta szórakozást. Az én értelmezésem szerint, legalábbis. De Evan, ő más. Ő volt maga az élvezet. A vadállat hosszan cserkészi be az áldozatát, eljátszik vele, de utána nem hagyja futni. Márpedig Evannak a halál lett volna a könnyebb út. Amanda megölte magát, de nem depresszióból, nem azért, mert őrült lett volna, még csak nem is a bosszú miatt: ez valamilyen, számunkra megmagyarázhatatlan játszmának a megkoronázása volt.
Szerintem.
Szerintetek?
RSS Feed
