Nagyon ígéretes történet! Számomra nagyon könnyű azonosulni a főszereplővel, én is hasonló személyiség voltam általános iskolás koromban. A történet alapötlete zseniális, hiszen szerintem nagyon sokan eljátszottunk már a gondolattal, hogy milyen lenne álarcot venni, és másnak/jobbnak lenni (vagy mutatni magunkat), mint amilyenek vagyunk (vagy hisszük, hogy vagyunk). Csak az a baj, hogy ha lekerül az álarc, rögtön összedől a kártyavár. Kíváncsi leszek, mi lesz majd, ha Zoeyról is lekerül Maya arca… a monológok nem sok jót vetítenek előre. Mit szól majd Maddox? Vajon képes lesz-e végül Zoey Maya előnyös tulajdonságait (határozottságát, bátorságát, vonzerejét) a „saját” személyiségébe átvinni? Ez ugyanis komoly jellemfejlődés lenne a részéről. Zoeyban már eleve megvan Maya személyisége – ezért tudta kitalálni és „eljátszani” is őt ¬– csak azt kellene megtanulnia, hogy nincs szüksége az álarcra ahhoz, hogy az legyen, aki lenni akar .
Nekem kissé meglepő Maddox hirtelen érdeklődése a titokzatos álarcos lány iránt, főleg ahhoz képest, hogy frissen szakított a barátnőjével, akivel már jó ideje együtt volt – másrészről viszont naná, hogy a titokzatosság vonzó, ki tudja, kit rejt az álarc, szóval végül is ezt a részét meg tudom érteni. Azt viszont nehezen hiszem el, hogy igazán mély érzelmeket lehet táplálni olyan ember iránt (Zoey részéről), akivel jó, ha két szót váltottunk életünkben. Bár talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy az érzelmek lehetnek mélyek, csakhogy ezek nem magának a konkrét személynek szólnak, hanem egy idealizált álomképnek, ezért, ha a vágy tárgya viszonozza az érdeklődést, és előkerül a „valódi” személyisége – és az nem egyezik az ideálképpel –, könnyen lehet csalódás a történet vége. Oké befejeztem. Hajrá, így tovább, várom a történet folytatását!
