Talán már észrevettétek, hogy igyekszünk frissíteni a repertoárt, átalakítani kicsit a rovatokat úgy, hogy továbbra is érdekesek maradjanak, ne váljanak unalmasan ismétlődővé. Próbálunk új dolgokat is kitalálni, mindezt úgy, hogy azért kapcsolódjon mindahhoz, amit képviselünk és amit mind szerettek, amik miatt ide jártok: sims, történetek, írás, forgatás, olvasás.
Vannak témák, amikben elég nehéz tippet írni, de mégis fontos, hogy beszéljük róluk, mert nagy segítség lehet olyanoknak, akik még csak gyerekcipőben járnak írás terén és tényleg szeretnének jót, érdekeset, figyelemfelkeltőt és újat alkotni, de fogalmuk sincs, hogyan tegyék mindezt. A Szerintem Szerdát egy olyan rovatnak képzelem el, amiben mi, szerkesztők - vagy akár Ti, olvasók - írunk olyan témákról véleményt, ami segíthet az íróknak, ha valamiben tanácstalanok, ugyanakkor képet ad arról, mi az ami nekünk, és talán a többi olvasónak is tetszik. A véleményünk persze szubjektív, de a komment lehetőség sokat segít, hogy akinek szüksége van rá, vagy éppen kíváncsi, átfogó véleményt kapjon, ki mit gondol az adott témáról.
Első nekifutásra az egyik legfontosabb elemét emeltem ki egy történeteknek, mégpedig a szereplőt. Számotokra milyen egy jó főszereplő és mellékszereplő? Az én válaszom kicsit talán hosszú lett, de akit érdeke, az a "read more" mögött megtekintheti.
Vannak témák, amikben elég nehéz tippet írni, de mégis fontos, hogy beszéljük róluk, mert nagy segítség lehet olyanoknak, akik még csak gyerekcipőben járnak írás terén és tényleg szeretnének jót, érdekeset, figyelemfelkeltőt és újat alkotni, de fogalmuk sincs, hogyan tegyék mindezt. A Szerintem Szerdát egy olyan rovatnak képzelem el, amiben mi, szerkesztők - vagy akár Ti, olvasók - írunk olyan témákról véleményt, ami segíthet az íróknak, ha valamiben tanácstalanok, ugyanakkor képet ad arról, mi az ami nekünk, és talán a többi olvasónak is tetszik. A véleményünk persze szubjektív, de a komment lehetőség sokat segít, hogy akinek szüksége van rá, vagy éppen kíváncsi, átfogó véleményt kapjon, ki mit gondol az adott témáról.
Első nekifutásra az egyik legfontosabb elemét emeltem ki egy történeteknek, mégpedig a szereplőt. Számotokra milyen egy jó főszereplő és mellékszereplő? Az én válaszom kicsit talán hosszú lett, de akit érdeke, az a "read more" mögött megtekintheti.
NoAngelBrigi
A történetek motorja sok minden lehet. Mindenképpen kell egy érdekes, fordulatokban gazdag sztori. Fontosak az adott műfaj sajátosságai, és az is, hogy tudjunk az olvasónak meglepetést okozni, újat mutatni, de mégis mire mennénk, hogy ha nem lenne főszereplőnk? Legalább egy? Mit ér a történet, hogy ha nincs, aki elmesélje, vagy megélje azt? Véleményem szerint semmit, mert a főszereplő nélküli sztori csak egy halom száraz tény olyan dolgokról, amik bárkivel megtörténhettek volna.
Ma arról szeretnék kicsit elmélkedni, hogy milyen is a jó főszereplő. Igen, nagy fába vágom a fejszém, mert ez egy elég tág és relatív fogalom, de valahol mégis meg lehet fogni.
Számomra mindennél fontosabb, hogy akinek bekukkantok az életébe, azzal együtt tudjak érezni. Ehhez nem feltétlen kell olyannak lennie, mint én. Lehet fiú, lehet lány, öreg, fiatal, okos, buta, ember vagy akár még állat is, a lényeg csak az, hogy legyen jelleme. Igen, ez a kulcsszó!
Na igen, de milyen a "jó" jellem? Nehéz kérdés. Eszünkbe juthat olyan, hogy egy akciófilm főszereplője legyen bátor, egy romantikus filmé hős szerelmes, egy vígjátéké pedig mókamester. De nem! Ez nem kell, hogy ilyen szimpla maradjon. Mi van, ha pont az teszi különbbé a lövöldözést, hogy a főszereplőnk egy halál betoji alak? Talán attól lesz más egy nyálas-csöpögős lávsztori, hogy a főhősnő rókázik a meglepetés vacsiktól és az álompasiktól. Vagy talán attól lesz mulatságos egy vígjáték, hogy a főszereplő egyáltalán nem is akar vicces lenni, csak béna, amin jó nevetni. Pusztán csak maga a nyers és egyszál önmagában álló karakter a lényeg. Hogy neki legyen jelleme, igazi tulajdonságai, olyanok, amelyek egyértelműek, és olyanok is, amik meglepik az olvasót. Legyen érdekes, és még ha nem is hétköznapi, akkor is inkább emberi, mint tökéletes.
Miért ne legyen tökéletes? A tökéletes csak egy béna példa, ami a fejünk fölé tornyosul és gúnyolódunk rajta, milyen nagyszerű, sosem hibázik, mindig tudja, mit csinál, biztos magába… röviden: unalmas és kiszámítható. Az olyan karaktereket szeretem, akik nem feketék vagy fehérek. Az teljesen mindegy, hogy jók vagy rosszak, de a lényeg, hogy sokkal több lakozzon bennük, mint amit a felszín mutat. A gazdag kislányt, aki csodaszép és tökéletes, mégis a fejére húzott takaró alatt sír, mert a púder és a csillámporos élet mögött kemény elvárások vannak. A felnőtt nőt, aki komolyan veszi az életét, éretten gondolkodik, mégis mikor találkozik a megfelelő pasival, képes levenni a tűsarkút és kiskosztümben hintázni egy randin. Persze lehet valaki csak szimplán a velejéig gonosz, de akkor is okozzon meglepetést. Bántson másokat, majd hitesse el velem, hogy meg akar változni és vágjon pofon a végén a megdöbbenés, hogy nem! Mégsem képes megváltozni, sőt, kegyetlenebb, mint hittem.
Mitől lesz érdekes? Az embereknek színes karakterek kellenek. Olyanok, akik élnek a történetben, akiket meg lehet ismerni, és ha találkoznánk velük, akkor nem tennénk be őket egy dobozba aszerint, amit elsőre látunk rajtuk. Ilyen értelemben legyen egy szereplő olyan, mint Te vagy én. Legyenek tipikus tulajdonságai, de maradjon olyan is, amivel meglep minket. Gondoljatok magatokra. Csak olyanok vagytok, amilyennek a legjobb barátotok lát titeket? Vagy amilyennek a családotok gondol? Vagy inkább annyifélék vagytok, ahány emberrel kapcsolatba léptek nap mint nap? Legyenek ilyenek a szereplőitek is. Egy alapvetően higgadt és kedves ember is kijön a sodrából, és talán egy rosszindulatú, gonoszsággal átitatott karakterben is van némi gyengeség, például imádja a macskákat. Bontsatok formát, alkossatok egyedit és ássatok a lélek mélyére! A lázadó rocker haragszik a világra, mégis átsegíti az idős néniket a zebrán. Miért teszi? Ezt kell kitalálni és ettől a momentumtól lesz ő egyedi és más.
Nos, van már egy érdekes főszereplőnk, de mégis mire megyünk vele, ha a többiek csak szürke egerek mellette? Fektetni kell energiát a mellékszereplőkbe is. Az ő karakterük talán nem olyan mély és nem is boncolgatjátok őket annyira, de mégis kell nekik jellem, különben csak bamba statiszták lesznek. Hogyan lehet ennyiféle embert kitalálni és megalkotni? Mi sem egyszerűbb: nézzetek szét és merítsetek ihletet a környezetből! Figyeljétek meg az emberek szokásait, hogy kinek milyen a szava járása, hogyan viszonyul a többiekhez, és máris egy halom ötletet kaptok ahhoz, hogy a mellékszereplők is életre keljenek. Őket nem feltétlen muszáj részletesen bemutatni, elég, ha a párbeszédek elárulják, mégis milyenek valójában. A lényeg, hogy mindenkiben lakjon egy ember, ha már ott van, beleírtad, legyen értelme a jelenlétének, gondoljon rá úgy az olvasó, mint egy szükséges mellékszereplőre, aki nem csak azért van, hogy legyen.
Ha megvan a szereplők jelleme, érdemes a cselekményt és a párbeszédeket is hozzájuk igazítani. Akkor lesz érdekes, hogy valaki utálja a spenótot, hogy ha meg akarják vele etetni, különben csak egy felesleges infó. Mélyebben nézve, csak akkor van értelme kifejteni, hogy a főhősünk gyűlöli az erőszakot, hogy ha utána véletlen mégis belekeveredik egy kocsmai verekedésbe és kénytelen megoldani a helyzetet. Minden esetben képzeljétek magatokat a helyükbe, gondoljatok arra, milyen emberek és ennek megfelelően hogyan reagálnának az adott helyzetre. A gyáva kamaszlány, aki még a tanárait se meri megszólítani, nem fog odasétálni élete szerelméhez, hogy randira hívja. A buta se lesz hirtelen okos, csak mert a helyzet azt kívánja. Így van ez a párbeszédekkel is. Egy intelligens, diplomás orvos nem mondja azt a betegének, hogy: „Na mi a szitu? Hogy van a torkod kisanyám?”. Vagy egy laza, vagány srác, aki mondjuk az egyetemi focicsapat kapitánya és még sosem olvasott ki egy könyvet sem, nem fog úgy udvarolni a lányoknak, ahogy egy herceg: „Köszöntelek, szép hölgy! Lenne kedved ma este velem tartani egy kellemes partira?”. Mindenki a maga stílusának, életkorának és tulajdonságainak, esetleg műveltségi szintjének megfelelően szólaljon meg, különben elveszti a hitelességét.
Történetvezetés tekintetében már csak egy dolga van a szereplőknek, pontosabban elsősorban a főszereplőnek: Tartson ki a legvégéig és ne változzon olyan nagyot, ami elképzelhetetlen. Ha a jellemfejlődésre utazik az író, akkor mindenképp logikusan érveljen amellett, hogyan lett az elkényeztetett kislányból a jótékonyság nagykövete, vagy a gyáva kamasz fiúból önbizalommal teli egyetemista. Semmi sem történik varázsütésre, és bizony még a természetfeletti boszorkányos sztorikban is csalásnak számít, hogy a gonosz varázslóból egy csodatevő bájital hatására lett végtelenül jóságos öregapó.
Tehát akkor: Fel a fejjel! Járjatok nyitott szemmel, gondolkodjatok rajta, ássatok a lelkük mélyére és keltsétek életre őket a szavaitok által. A külső nem minden, a lényeg belül van! Ez a szereplőkre is épp úgy igaz, mint az emberekre.
Ma arról szeretnék kicsit elmélkedni, hogy milyen is a jó főszereplő. Igen, nagy fába vágom a fejszém, mert ez egy elég tág és relatív fogalom, de valahol mégis meg lehet fogni.
Számomra mindennél fontosabb, hogy akinek bekukkantok az életébe, azzal együtt tudjak érezni. Ehhez nem feltétlen kell olyannak lennie, mint én. Lehet fiú, lehet lány, öreg, fiatal, okos, buta, ember vagy akár még állat is, a lényeg csak az, hogy legyen jelleme. Igen, ez a kulcsszó!
Na igen, de milyen a "jó" jellem? Nehéz kérdés. Eszünkbe juthat olyan, hogy egy akciófilm főszereplője legyen bátor, egy romantikus filmé hős szerelmes, egy vígjátéké pedig mókamester. De nem! Ez nem kell, hogy ilyen szimpla maradjon. Mi van, ha pont az teszi különbbé a lövöldözést, hogy a főszereplőnk egy halál betoji alak? Talán attól lesz más egy nyálas-csöpögős lávsztori, hogy a főhősnő rókázik a meglepetés vacsiktól és az álompasiktól. Vagy talán attól lesz mulatságos egy vígjáték, hogy a főszereplő egyáltalán nem is akar vicces lenni, csak béna, amin jó nevetni. Pusztán csak maga a nyers és egyszál önmagában álló karakter a lényeg. Hogy neki legyen jelleme, igazi tulajdonságai, olyanok, amelyek egyértelműek, és olyanok is, amik meglepik az olvasót. Legyen érdekes, és még ha nem is hétköznapi, akkor is inkább emberi, mint tökéletes.
Miért ne legyen tökéletes? A tökéletes csak egy béna példa, ami a fejünk fölé tornyosul és gúnyolódunk rajta, milyen nagyszerű, sosem hibázik, mindig tudja, mit csinál, biztos magába… röviden: unalmas és kiszámítható. Az olyan karaktereket szeretem, akik nem feketék vagy fehérek. Az teljesen mindegy, hogy jók vagy rosszak, de a lényeg, hogy sokkal több lakozzon bennük, mint amit a felszín mutat. A gazdag kislányt, aki csodaszép és tökéletes, mégis a fejére húzott takaró alatt sír, mert a púder és a csillámporos élet mögött kemény elvárások vannak. A felnőtt nőt, aki komolyan veszi az életét, éretten gondolkodik, mégis mikor találkozik a megfelelő pasival, képes levenni a tűsarkút és kiskosztümben hintázni egy randin. Persze lehet valaki csak szimplán a velejéig gonosz, de akkor is okozzon meglepetést. Bántson másokat, majd hitesse el velem, hogy meg akar változni és vágjon pofon a végén a megdöbbenés, hogy nem! Mégsem képes megváltozni, sőt, kegyetlenebb, mint hittem.
Mitől lesz érdekes? Az embereknek színes karakterek kellenek. Olyanok, akik élnek a történetben, akiket meg lehet ismerni, és ha találkoznánk velük, akkor nem tennénk be őket egy dobozba aszerint, amit elsőre látunk rajtuk. Ilyen értelemben legyen egy szereplő olyan, mint Te vagy én. Legyenek tipikus tulajdonságai, de maradjon olyan is, amivel meglep minket. Gondoljatok magatokra. Csak olyanok vagytok, amilyennek a legjobb barátotok lát titeket? Vagy amilyennek a családotok gondol? Vagy inkább annyifélék vagytok, ahány emberrel kapcsolatba léptek nap mint nap? Legyenek ilyenek a szereplőitek is. Egy alapvetően higgadt és kedves ember is kijön a sodrából, és talán egy rosszindulatú, gonoszsággal átitatott karakterben is van némi gyengeség, például imádja a macskákat. Bontsatok formát, alkossatok egyedit és ássatok a lélek mélyére! A lázadó rocker haragszik a világra, mégis átsegíti az idős néniket a zebrán. Miért teszi? Ezt kell kitalálni és ettől a momentumtól lesz ő egyedi és más.
Nos, van már egy érdekes főszereplőnk, de mégis mire megyünk vele, ha a többiek csak szürke egerek mellette? Fektetni kell energiát a mellékszereplőkbe is. Az ő karakterük talán nem olyan mély és nem is boncolgatjátok őket annyira, de mégis kell nekik jellem, különben csak bamba statiszták lesznek. Hogyan lehet ennyiféle embert kitalálni és megalkotni? Mi sem egyszerűbb: nézzetek szét és merítsetek ihletet a környezetből! Figyeljétek meg az emberek szokásait, hogy kinek milyen a szava járása, hogyan viszonyul a többiekhez, és máris egy halom ötletet kaptok ahhoz, hogy a mellékszereplők is életre keljenek. Őket nem feltétlen muszáj részletesen bemutatni, elég, ha a párbeszédek elárulják, mégis milyenek valójában. A lényeg, hogy mindenkiben lakjon egy ember, ha már ott van, beleírtad, legyen értelme a jelenlétének, gondoljon rá úgy az olvasó, mint egy szükséges mellékszereplőre, aki nem csak azért van, hogy legyen.
Ha megvan a szereplők jelleme, érdemes a cselekményt és a párbeszédeket is hozzájuk igazítani. Akkor lesz érdekes, hogy valaki utálja a spenótot, hogy ha meg akarják vele etetni, különben csak egy felesleges infó. Mélyebben nézve, csak akkor van értelme kifejteni, hogy a főhősünk gyűlöli az erőszakot, hogy ha utána véletlen mégis belekeveredik egy kocsmai verekedésbe és kénytelen megoldani a helyzetet. Minden esetben képzeljétek magatokat a helyükbe, gondoljatok arra, milyen emberek és ennek megfelelően hogyan reagálnának az adott helyzetre. A gyáva kamaszlány, aki még a tanárait se meri megszólítani, nem fog odasétálni élete szerelméhez, hogy randira hívja. A buta se lesz hirtelen okos, csak mert a helyzet azt kívánja. Így van ez a párbeszédekkel is. Egy intelligens, diplomás orvos nem mondja azt a betegének, hogy: „Na mi a szitu? Hogy van a torkod kisanyám?”. Vagy egy laza, vagány srác, aki mondjuk az egyetemi focicsapat kapitánya és még sosem olvasott ki egy könyvet sem, nem fog úgy udvarolni a lányoknak, ahogy egy herceg: „Köszöntelek, szép hölgy! Lenne kedved ma este velem tartani egy kellemes partira?”. Mindenki a maga stílusának, életkorának és tulajdonságainak, esetleg műveltségi szintjének megfelelően szólaljon meg, különben elveszti a hitelességét.
Történetvezetés tekintetében már csak egy dolga van a szereplőknek, pontosabban elsősorban a főszereplőnek: Tartson ki a legvégéig és ne változzon olyan nagyot, ami elképzelhetetlen. Ha a jellemfejlődésre utazik az író, akkor mindenképp logikusan érveljen amellett, hogyan lett az elkényeztetett kislányból a jótékonyság nagykövete, vagy a gyáva kamasz fiúból önbizalommal teli egyetemista. Semmi sem történik varázsütésre, és bizony még a természetfeletti boszorkányos sztorikban is csalásnak számít, hogy a gonosz varázslóból egy csodatevő bájital hatására lett végtelenül jóságos öregapó.
Tehát akkor: Fel a fejjel! Járjatok nyitott szemmel, gondolkodjatok rajta, ássatok a lelkük mélyére és keltsétek életre őket a szavaitok által. A külső nem minden, a lényeg belül van! Ez a szereplőkre is épp úgy igaz, mint az emberekre.
RSS Feed
