(Megjegyzés: A poszt az 1x04 megnézését követően lett megírva, semmilyen spoilert nem tartalmaz.)

Az HBO talán egyik legpozitívabb tulajdonsága, hogy bátran fordul az újítások felé, és egy-egy sorozat fejlesztésébe (ha elég jónak tartja az alapötletet) képes hatalmas, mozifilmek költségvetéseit megközelítő összegeket beleölni. Előfordul azonban, hogy a próbálkozásuk kudarcba fullad (mint kb. fél éve a Vinyl, amelyet meglehetősen vegyes kritikai és nézői visszhang kísért), de a bukás a legújabb dobásuk, a Westworld fényesnek látszó horizontján egyelőre még nagyítóval sem látható. 

Manapság nemcsak Hollywood filmipara szereti feltámasztani, rebootolni, vagy szimplán újragondolni a régebbi alkotásokat, de sorozatos fronton is egyre több példát láthatunk ilyesmire. Nem is kell hozzá olyan messzire menni: elég, ha csak az X-Aktákra, a A szökésre, vagy a 24 újabb szezonjára gondolunk. A csatornák nyugodtabb szívvel szavaznak bizalmat olyan (már korábban lezárt) szériák folytatására, ami a saját idejében sorra nyerte a nézettségi versenyeket. 

A Westworld - még ha nem is sorolható pontosan ebbe a kategóriába - is egy régi történet újragondolása. 1973-ban Feltámad a vadnyugat címmel jelent meg Michael Crichton filmje (neki többek között a Jurassic Park-szériát köszönhetjük), aminek habár nem sikerült közönségsikerré válnia, az HBO kellőképpen érdekesnek találta az alapötletét arra, hogy a feltámasztására felkérje Jonathan Nolant showrunnernek (ő napjaink egyik legismertebb filmrendezőjének, Christopher Nolannek az öccse), és JJ. Abramst producernek (a színészgárdában pedig nem kisebb név van jelen, mint Anthony Hopkins), majd ezt követően megszületett az idei év egyik legegyedibb sorozata, a Westworld.

Marcello

Minden évben 4 alkalommal a főváros – különösen a Hungexpo környéke- a szivárvány ezer színében pompázik, amint a cosplayerek megjelennek és 2 napig, a környék többi lakosával mit sem törődve végre felvállalhatják magukat, és azok lehetnek, akik csak lenni szeretnének. Eme kis csoda ország lelkes látogatója vagyok már lassan második éve, és szeretném, ha ti is egy kis betekintést nyerhetnétek ebbe a világba.

Bellatrixy

A cím félrevezető lehet, de megnyugtatlak Titeket: nem mi akarjuk megúszni a gyilkosságot, ez csak a sorozat címe. :D
A főhős egy igazán sikeres ügyvéd, aki tanérként egy „Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot” elnevezésű szemináriumot tart az egyetemen. Minden évben kiválaszt 4 jogászhallgatót, akikkel együtt oldja meg a különböző bírósági eseteket. Igen ám, azonban egy cégen belül történik egy (vagy több?) gyilkosság, a kérdés csupán annyi, a diákok vajon el tudják-e tussolni az ügyet a tanultak alapján a tanár segítsége nélkül. Ezután természetesen még több rejtély derül ki. A tovább mögött bemutatom a sorozatot, és leírom, hogy szerintem miért érdemes belepillantani. :) 

Matt

Tudom, hogy a múlt héten is videók voltak, de ez most egészen más lesz! Valószínűleg ismertek jó pár egész estés Pixar animációs filmet, sokat biztos szerettek is. De ismeritek azokat is, amiket nem a moziban, hanem csupán maguk és mások szórakoztatására készítettek, esetenként egy-egy DVD extrájaként? Három ilyet hoztam Nektek, nézzétek és nevessetek, mert mind mókás, és a végükön van a csattanó!

A Simsen kívül van egy másik kedvenc szórakozásom, a Telltale Games-féle játékok. Ezekben a történetekben a játékos döntései mozgatják a szálakat, magyarán interaktív sorozatnak nevezhetjük őket. Mit tennél például a főszereplő helyében, ha egy váratlan helyzetben nehéz döntést kell meghoznod, kit mentenél meg két ember közül, vagy kinek az oldalára állnál? Izgalmasnak hangzik? The Walking Dead játékot szeretném bemutatni nektek, amit életemben először próbáltam ki, és nem csalódtam benne. Remélem, hogy Ti sem fogtok! :) A tovább mögött folytatom a gondolatmenetet!

Mostanában, ha szabadidőmben megkérdezi valaki, hogy mit csinálok éppen, nagy valószínűséggel az lesz a válasz, hogy farmolok. Persze ez nem azt jelenti, hogy kimegyek a kiskertbe kapálgatni, hanem hogy a Stardew Valley-vel játszom. Alapvetően szeretem a kis irányítgatós, tamagocsis, stratégiai játékokat (nem hiába tolom a simset lassan tizenkét éve), szóval amúgy is vonzó volt számomra a farmolgatás. Azonban ez a játék sokkal többet nyújt, mint növények locsolászását.

Az elmúlt évben egyfajta szokássá vált, hogy elalvás előtt olvassak valamennyit. Természetesen utazás közben is szoktam olvasni, de mégiscsak jobb az ágyban, párnák közt belemerülni a könyv világába. Ez sajnos már nem egyszer fordult át hajnalig való olvasásba, de ha egyszer egy jó könyvet tart az ember a kezében, nem tudja letenni. Öt ilyen könyvet mutatok most be nektek, amik garantáltan olvastatják magukat, és amik garantáltan nyomot hagynak majd bennetek, ha vállalkoztok rájuk.

Vigyázat, a Tovább mögötti könyvek nem a cukormázasságukról híresek!

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogyan kell ütősen összefoglalni a történet rövid tartalmát, azonnal szúrnám is be neki a fentebbi idézetet. Amikor egyik barátomnak felolvastam ezt a kis szöveget, azt mondta, rendesen kirázta tőle a hideg (és ez feltételezem, nem a megkérdőjelezhetően férfias hangom miatt történt). Valahogy az egész könyv is teljesen ilyen: egy igazi pszichothriller, ami oldalról oldalra az olvasás folytatására ösztönöz, szó szerint egy letehetetlen olvasmány.

Egyedül talán a karakterekbe tudnék egy kicsit belekötni, bár ez igazából pozitívum is lehet - a megítélése teljesen relatív. Hawkins ugyanis olyan jellemeket gyűjtött össze ebben a műven, akik közel sem tökéletesek, sőt, egyenesen velejéig romlottak. A mű elején a legtámadhatatlanabbnak tűnő Anna is a végére egy morális elég megkérdőjelezhető tettet hajt végre, és amint belelátunk a három nézőpont, a három nő lelkébe, gondolataiba, úgy hasít hozzájuk hasonlóan belénk is a felismerés, hogy valójában mindegyiknek megvan a maga hibája. Nincs benne olyan szereplő, aki a szó hagyományos jelentését alapjául véve hős lenne.

Aki bele akar kezdeni az olvasásába, annak leszögezném: nem egy vidám, délutáni olvasmány. Sokan leginkább azt kritizálják benne, hogy a mű második fele erősen darkos irányt kezd el venni, és kissé önismétlővé válik. A történet végi fordulat pedig engem teljes mértékben meglepett, de olyat is olvastam már róla, hogy túlságosan kiszámítható volt. Kommentben jelezze az, aki már olvasta ezt az alkotást, és az is dobhat egy hozzászólást, aki az ajánlóm után felírta a saját (képzeletbeli) listájára. :)

Amikor a fent idézett szöveget végigfutottam, el kell ismernem: nem győzött meg. Az öngyilkosság-gyilkosság körül forgó rejtély egy gyakran visszatérő elem a krimikben nemcsak könyveket tekintve, de még sorozatrészek szintjén is, valamint a háborús veterán főszereplő sem egy túl eredeti ötlet. Tény, hogy ha nem Rowling írta volna a regényt, valószínűleg bele sem kezdek - micsoda szerencse, hogy ez pont az ő agyából pattant ki!

Fontosnak tartom, hogy tisztázzuk: nagyon tetszik a regény. A főszereplő, Cormoran Strike egy részletesen kidolgozott karakter, mély érzésekkel, felnőtt gondolatokkal és emberi problémákkal, hozzá hasonlóan a titkárnő szerepét betöltő Robin Ellacott is egy jól megírt, rendkívül szimpatikus jellem. A kettejük közti párbeszédek, közös jeleneteik, és az ő egyéni problémáik adják a regény legjobb pillanatait, és valószínűleg ez a legmeghatározóbb elem, ami eldönti, tetszeni fog-e az olvasónak ez az utazás.

Ez ugyanis fontos problémát vethet fel, mivel számomra a magánéleti szál sokkal, de sokkal érdekesebb volt, mint maga a nyomozás. Az ügy engem egyáltalán nem mozgatott meg, a rejtély közel sem olyan egyedi, hogy elgondolkodtason, és ez valószínűleg számos krimi-kedvelőt elriaszt majd tőle (ez persze nem jelenti azt, hogy a nyomozás nincs kellő képpen kidolgozva; noha nekem hosszú ideig tartott végigolvasni a regényt a sok egyéb elfoglaltságom miatt, ezért nem igazán tudtam tippelgetni, vajon ki lehet a gyilkos, ennek ellenére a végkifejlet így is meg tudott lepni, hiszen egyetlen embert zártam csak ki a gyanúsítottak közül, és pont ő lett a gyilkos, szóval ilyen szinten elég meglepő a történet vége). Én azonban azt a nézetet vallom, hogy egy jó krimi legalább annyit foglalkozik a főszereplői magánéletével, mint a nyomozással (félreértés ne essék, a történet során jól kiegyensúlyozott a két történetszál, de sokaknak talán kevés lehet a tényleges nyomozás). Épp ezért a könyvet leginkább azoknak tudnám ajánlani, akiket nemcsak a nyomozás, de a karakterdráma műfaja is érdekli: de azoknak nagyon!

Nagyon-nagyon rég volt már, amikor megkérdeztünk Titeket arról, milyen újításokat látnátok szívesen az oldalon, és többen említettétek az ajánlókat. Habár elsősorban könyvekre, filmekre vagy sorozatokra gondoltatok, a jelen posztban bemutatásra szánt játékot is legalább annyira alkalmasnak érzem a reklámozásra, mint bármely más mozgóképes terméket. A Life is Strange ugyanis egy kifejezetten érdekes jelenség, mert játéknak a kevés lehetőség és a minimális kihívás miatt csak óvatosan nevezhető, épp ezért könnyebb úgynevezett interaktív filmként tekinteni rá.

De tulajdonképpen miben is rejlik az imént említett interakció? Abban, hogy szó szerint Te irányítod a történetet. Döntéseid, cselekedeteid és beszélgetéseid hatással vannak a jövőre, és ennek köszönhetően rengetegszer végigviheted a játékot anélkül, hogy ugyanazon az úton kelljen haladnod a cselekmény vége felé. Nemcsak részese, külső szemlélője leszel a történetnek, hanem aktív résztvevője; Te leszel maga a mozgató erő, amely végigkíséri főszereplőinket útjuk végéig. A "Read more" mögött részletesen beszélek az idei év egyik legcsodálatosabb játékáról, szemezgetek kicsit a zenéiből is (hisz' ismertek), és próbálom megfejteni sikerének titkát, és működésének nagyszerűségét.