Szerintem Szerda - Kapcsolat a karakter és az olvasó között

Írtam egy Szerintem... kezdetű kisjegyzéket arról, hogy milyen módon hozhatjuk közelebb a szereplő(ke)t az olvasókhoz. 
Természetesen nagyon örülnék, ha a firkálásom alatt ti is kifejtenétek, mit gondoltok erről, szoktatok-e ilyen cseleket alkalmazni, esetleg van-e valamilyen bevált receptetek vagy tapasztalatotok ezzel kapcsolatban. 
Meg úgy mindent összevetve, nagyon szeretek ilyesmiről beszélgetni, szóval vehetitek úgy is, hogy feladtam egy társalkodónői hirdetést. :D
A tovább mögött elolvashatjátok, miről is szól van szó. :)

Carmilla

​Azt hiszem, nem titok, hogy a karakterek és az olvasók közti kapcsolatot nagyon sok dolog befolyásolhatja, kezdve a megteremtett világ felépítésétől a szereplőstílusig.
 
Mégis, úgy gondolom, hogy itt is nagyon igaz a mondás, miszerint „az ördög a részletekben lakozik”.
 
Ugyanúgy, ahogy a kiválasztott anyag már jó előre meghatározza a ruha kinézetét, a karakter jellemvonásai is előre eldöntik, hogy milyen viszonyban lesz majd az olvasóval, és az apróbb részletek, azt hiszem, nagyon sokat segíthetnek ebben. Itt persze nem csak a szemszínekre és körmök állapotára gondolok – ezek túl természetes dolgok ahhoz, hogy sok mindent befolyásoljanak: hiába szeretem a zöld színt, nem fogom kedvelni a szereplőt csak azért, mert általában zöld pólót hord.
Ellenben, talán kedvelnék egy olyan fickót/csajt, aki zöld pólót hord, folyton kupis a szobája, kávé nélkül képtelen levegőt venni, és ráadásul feszt egy másik helyiségben kénytelen öltözködni, mert a szembeni házban lakik egy kukkoló vénember, Mr. Sticklemayer.
 
A halmozott jellemvonások mindig beválnak.
 
Miért?
Elég csak abba belegondolni, hogy mi sem kizárólag egy-két tulajdonsággal és külső behatással létezünk: mindannyian a halmozott vonások termékei vagyunk, ezek határozzák meg a múltbeli, jelenlegi és jövőbeni jellemünket.
A megálmodott és megalkotott karaktereinkre ugyanúgy érvényes mindez – bár nyilván, egy novellában sokkal nehezebb mindezt tető alá hozni, mint akár egy 25-30 részes tale-ben. Mégis, a flúgos anya, a kétbalkezes apa, a haját véletlenül szürkére festő szereplő, vagy éppen az idegesítő kisöcs (netán az ágyat folyton elfoglaló dobermann) remek eszközei lehetnek annak, hogy szerethető/kedvelhető formában debütáljon a karakter, pláne, ha mindezeket a külső hatásokat különböző mániákkal és sajátosságokkal kombináljuk.
 
Természetesen a negatív karakterekre is áll ugyanez, azonban itt még fontosabb, hogy alaposan végiggondoljuk, milyen vonásokat helyezünk el a leírásban, mert ilyen esetben kénytelenek vagyunk a jókat és a rosszakat keverni. Ennek miértje abban rejlik, hogy a teljesen és visszavonhatatlanul negatív szereplő túlságosan hiteltelen – kivéve persze akkor, ha egy eleve ilyen világba megalkotott természetfelettiről beszélünk.
Még ha nem is vetjük el az eredendő gonosz elméletet, akkor is bele kell gondolnunk, hogy egy emberöltő alatt túlságosan sok esemény történik, amelyek befolyásolják a jellemet és a világhoz való hozzáállást.
 
És ez rögtön a második pont, amit szükséges figyelembe vennünk: a cselekedetek mozgatórugója.
 
Muszáj időt és energiát fektetnünk abba, hogy az olvasó elé tárjuk, ki mit miért tesz. Miért indul útnak a tizenéves, éretlen fiatal lány, hogy a különös gyilkosságokat felderítse? Mi motiválja az FBI-ügynököt, hogy megszegje a munkarendjét és a közvetlen parancsokat? Miért köp a személyi asszisztens a főnöke kávéjába?
Ezek a dolgok nem minden esetben a cselekmény szempontjából fontosak – van, hogy egyszerűen csak ez az egyetlen módja, hogy még a legapróbb mellékszereplőt is olyan helyzetbe hozzuk, hogy az átlagos olvasó kicsit jobban bele tudja magát képzelni a helyzetébe.
Nyilván nem azért fogom megkedvelni az asszisztenst, mert én is folyton beleköpök a főnököm kávéjába, hanem azért, mert az emberek 94%-a rendelkezik az empátia, azaz a beleélés/azonosulás képességével, ami segít minket abban, hogy a mindennapi életben olyan emberek is kivívják az együttérzésünket, akikkel közel sem vagyunk azonos helyzetben. A másikkal szemben érzett öröm, a gyász, a düh, vagy éppen a boldogság… Ezeket nem csak önmagunk miatt érezhetjük. Ha a legjobb barátom felhívna, és azt mondaná, hogy nyert a lottón, nyilván elképesztően örülnék neki, és teljesen el tudnám képzelni, mit érez, holott még sosem volt nyertes lottószelvényem.

A harmadik pont, amit mindenképpen szerettem volna megemlíteni: a jó és rossz kapcsolata.
 
Azt hiszem, ez igényli a legkevesebb kifejtést. Mindannyian megtapasztaltuk már a barátságosság és az ellenségeskedés éles határvonalait, azonban fontosnak tartom, hogy mindig legyen egy-két pont a cselekményünkben, ahol a jók és rosszak súrlódnak, mert ezek olyan rejtett tetőpontok lehetnek, amelyek nagyon sokat dobnak az összképen.
A miértről talán nem is kell írnom, legfeljebb csak annyit, hogy akinek vannak „ellenségei”, az pontosan tudja, hogy ezek a személyek legalább akkora szereppel és fontossággal bírnak az életünkben, mint a barátaink. Különös ellentét, nemde?
Pedig elég csak végiggondolni, mennyivel jólesőbb a győzelem, ha az általunk nem kedvelt előtt történik. Vagy, hogy hányszor gondoltuk már azt a ruhabolt öltözőjében, kitekeredett pózban a saját hátsó felünket szemlélve a csodás új farmerben, hogy „ha ebben meglát, remélem, felrobban a feje az irigységtől”.
 
Ezeket a felemelő élményeket a karakterünktől sem szabad megtagadnunk – szerintem, főleg a farmereset, az leírva nagyon vicces is lehet –, de persze arra is oda kell figyelni, hogy azért ne csak ellenlábasokból álljon a szereplőnk környezete. :)

Összegezve a dolgokat: a karaktermélyítés és a szereplő-olvasó kapcsolat kialakításában elengedhetetlen, hogy a jellemek megalkotásakor totózzunk egy kicsit a rendelkezésünkre álló milliónyi sajátossággal, és kiválogassuk azokat, amelyekkel elérhetjük a kívánt célt.
 
Legalábbis én így gondolom.
 
Ti hogyan vélekedtek minderről?